Egyből igent mondott Rusznák András a felkérésre, hogy álljon színpadra Magyar Péter debreceni tüntetésén. Meglepte, hogy „az ősi fideszes város”-ban ilyen sokan kimentek a térre, és érdeklődéssel várja a folytatást.
– Melyek voltak az első gondolatai, amikor Nagy Ervin felkérte, hogy álljon színpadra Debrecenben? Kért gondolkodási időt?
– Egyből igent mondtam. Főleg, hogy anyák napján amúgy is Debrecenben tartózkodtam, ott élnek a szüleim. Egyébként Záhonyban nőttem fel, de a gimnáziumot már Debrecenben végeztem. Tíz éve, hogy oda járok haza.
– Milyen okai lehetnek annak, hogy Debrecent kormánypárti fellegvárként lehetett elkönyvelni?
– Kósa Lajosnak nagy befolyása volt évekig. Amennyire beleláttam fiatalként, elképzelhetetlennek tűnt akkoriban, hogy valaki mást válasszanak. Azt pedig mindenki elkönyvelte magában, hogy ha ő a polgármester, akkor a Fideszre kell szavazni, különben nem jönnek majd a források. Engem is megdöbbentett most, mennyien kinn voltak a tüntetésen.
– Magyar Péter mellett állt ki? Vagy kevésbé szól a személyéről, mint a változásról?
– Elsősorban változásra vágyom én is, mint sokan mások. Nem csak arról van szó, hogy az én szakmámmal mit műveltek, de sok más fontos társadalmi kérdésben is eltoltak minket a falig. Elképesztő, hogy a rendszerváltás óta ez a két oldal pingpongozik egymással. Szükség lenne valami alternatívára. És Magyar Péter pontosan erről beszél. Követem a megszólalásait, hétről hétre előáll valami újjal. Nagy érdeklődéssel várom a folytatást.
– Amikor arról beszél, hogy mit műveltek a szakmájával, a filmre gondol? A színházra? A színjátszás egészére?
– A színházi szakmára, de a filmre is természetesen. Az az einstand, amit végrehajtottak, minősíthetetlen, nem lett volna szabad hagyni. Hogy kell-e egy színésznek politizálnia? Jó esetben nem kellene.
– Attól is függ, mit tekintünk politizálásnak.
– Sokan tartanak attól a környezetemben, mit is vállaltam azzal, hogy kiálltam oda, és elmondtam egy verset.
– Felmerült, hogy helyette beszédet mondjon?
– Nem, egy másik Ady-vers merült fel, de aztán a Fölszállott a pávát relevánsabbnak éreztem.
– Hihetünk tényleg abban, hogy „másképpen lesz holnap”? Nehéz elképzelni például a színházak kapcsán, hogy egyszer csak ne legyenek ezek a pártpolitikaivá fajuló harcok arról, ki legyen az igazgató, ki a fenntartó, és milyen szemléletű darabokat játsszanak.
– A legkevesebb, amit tehetünk, hogy hiszünk abban: lehet más. Hogyan kellene megreformálni a rendszert? Úgy biztosan nem, ahogy tették, hogy „most akkor mi jövünk”, és „innentől minden a miénk”. De nem is szívesen beszélek arról, kik lettek kinevezve a színházak élére, meg kik tanítanak most a Színművészeti Egyetemen. Nehéz az egészről kulturáltan nyilatkozni.
– Miközben jöttek most is olyanok, akiket politikai beállítottságtól függetlenül mindenki elfogadhat, vegyük csak Koltai Lajost. Csak persze az elfoglalás módja sok mindent lehetetlenné tett.
– Az úgynevezett modellváltás, igen. A felkiáltás, hogy nem mehet így tovább, mert itt állítólag ideológiai nevelés folyt. Én oda jártam, aztán őrt is álltam, amikor az SZFE mellett demonstráltunk. Soha, semmilyen ideológiai nevelést nem kaptunk. Egyik osztály sem. A mi szomszédunkban Kerényi Imre osztálya működött. Nekem Marton László és Hegedűs D. Géza voltak az osztályfőnökeim. Politikailag nem egy oldalon álltak, de soha semmiféle probléma nem adódott ebből. Most viszont, ahogy hallom, adódik. Most látunk ideológiai nevelést az SZFE-n. Nekik adok igazat abban, hogy ez ne legyen, szóval ennek meg kell szűnnie.
– Eddig önt nem támadták annyira, mint például Nagy Ervint – változott ez a tüntetés óta? Hogyan fogadná?
– Kimaradtam ebből, valószínűleg nem vagyok akkora név. És nem is mondtam beszédet a vers előtt, ahogy utána sem faggattak politikáról. Ha egy beszélgetés keretein belül tapasztalnám az éles kritikát, akkor nyilván beleállnék. Ha csupán vádaskodásról volna szó, akkor nem foglalkoznék vele.
– Párja, Sodró Eliza viszont már volt célpontja hasonlóknak.
– Volt benne része, igen. Mivel Elizával akkor már együtt éltem, ezeket tulajdonképpen én is megkaptam. Okozott néhány álmatlan éjszakát. Meg kellett akkor beszélnünk, ezt hova kell tenni, hogyan érdemes vele foglalkozni.
– A színpadon A mi kis falunk színészeként mutatták be, bár az eseményhez jobban illett volna a Magyarázat mindenre említése. Nem bánja, hogy előzőről jegyzik meg inkább tömegek?
– Nem bánom. Jobban beazonosítható voltam így a színpadon. Akárhogy is, de több ember ismer engem a sorozatból, mint Reisz Gábor filmjéből. Bár vetítették Debrecenben két moziban is, telt házakkal ment. Azt hittem, biztos alig lesz valaki a vetítésen ebben az „ősi fideszes város”-ban. Mégis elment rá még olyan ismerősöm is, akiről konkrétan tudom, melyik oldalon áll. Kimozdíthatatlanul. Sok más jobboldali is így tett, ahogy tapasztaltam.
– Más és más Magyarországot mutat meg a sorozat és a Reisz Gábor-film. Melyikből mit tudunk meg a hazánkról?
– Gábor szerintem nagyon pontosan látja a minket körülvevő világot. Az ő megfigyelései a filmvásznon költészetté válnak. Úgy tudja megragadni a korunkra legjellemzőbb életérzést, hogy az egyszerre válik ismerősen fájdalmassá és fájdalmasan nevetségessé. A mi kis falunk ezzel szemben inkább fikció. A jó vígjátékok ősi eszközeivel, helyzet- és jellemkomikumokból építi a világát. És a visszajelzések alapján igencsak sikeresen: rengetegen megállítanak miatta az utcán, és nagyon hálásak, hogy egy picit kikapcsolódhatnak, és addig sem kell a közélettel vagy épp a háborúval foglalkozniuk. Könnyűnek mondott műfajról van szó, de valójában nem olyan egyszerű elérni, hogy a néző végre feloldódjon.
– Hat éve emiatt a könnyedség miatt még Morvai Krisztina is kirohant a sorozat ellen. Népbutítást emlegetett, meg a nemzeti büszkeség megsértését. Miket gondolt erről?
– Nem foglalkozom ezzel. Nem olyasféle véleményről van szó, amivel szemben nekem érvelnem kellene. A másik úgyis végig csak a saját igazát fogja hajtogatni, és meg sem hallgatja az én álláspontomat. Csak az érdekli, hogy belekössön abba, amit én mondok.
– Általában abban nem lehet igazság, hogy a kereskedelmi tévés napi sorozatok nem emeltek a kulturális nívón az elmúlt évtizedekben?
– Tény, hogy sokszor elhangzik a kulturálisan kevésbé igényes műsorok kapcsán a védekezés: erre van igény. Pedig a televíziózás hajnalán úgy hitték, minden emberhez eljuthat majd egy csomó értékes gondolat, információ. Hozzájuthatnak a kultúrához olyanok is, akiknek nincs idejük vagy lehetőségük tájékozódni, művelődni. Aztán nem így lett. A napi sorozatok természetesen másként készülnek el, mint egy heti jelleggel futó. Nekünk sokkal több időnk van, ezért igényesebben tudunk megcsinálni egy jelenetet. Olyanba nem is mennék el, ahol egy nap tizennyolc jelenetet kell felvenni. Szórakoztatás és szórakoztatás közt is van különbség.
– A Magyarázat mindenre kapcsán eközben olyan viták mentek, hogy mennyire középen álló, kell-e, lehet-e annak lenni. Mit gondolt ezekről?
– Azt gondolom, hogy ez a film teljesített egy nagyon fontos küldetést. Elültetett egy pici magot. Egy gondolatot arról, hogy lehet ezt úgy is csinálni, hogy közben nem gyűlöljük meg a másikat. Nem rendeljük minden érzésünket, kapcsolatunkat az ideológiai azonosulás alá. Sokan írták, hogy azóta újra találkoztak olyan baráttal, akivel öt éve nem beszélnek.
– Önnél ez szokott problémát okozni? Hogy a másként gondolkodó emberekkel is tudjon jó viszonyt ápolni?
– Nem szokott. Nagyon sok fideszes barátom is van. És nagyon jókat tudunk beszélgetni. Nem politikáról, arról kevésbé szoktunk. Előfordul azért, hogy érintjük a témát. Valamin esetleg összevitatkozunk, aztán arra jutunk, hogy ugorjunk, beszéljünk inkább másról. Mert a barátságunk fontosabb a politikánál.
– A film – ahogy Reisz előző munkái is – állami támogatás nélkül készült, amely mára egyre több esetben jellemző. Erre kell berendezkedni?
– Úgy biztos nem lehet hosszútávon folytatni, ahogyan ez most zajlik. Ma, ha beadsz egy forgatókönyvet, másnapra akár el is vehetik tőled. Átírják, odaadják valaki másnak, és megcsinálják sok milliárdból, aminek a felét lenyúlják. Te meg zavartan nézel a moziban a melletted ülőre, hogy hol van mindaz, amit erre fordítottak. Szét lehetne nyilván úgy is osztani, hogy a tehetséges filmrendezőink ne menjenek ki külföldre, ha érvényesülni akarnak. Vagy ne reklámfilmekkel kelljen foglalkozniuk, esetleg elmenni árufeltöltőnek. Mint lassan mindenkinek kell a művészszakmában. De nemcsak ott, pedagógusoknál is például. Én most szabadúszó vagyok, egyelőre szerencsére nem kellett komolyan gondolkodnom a váltáson. Az asztalosszakma nagyon vonz. Már majdnem el is mentem egy tanfolyamra, aztán mégis közbejött egy színházi felkérés. Szívesen dolgoznék valami olyat, ahol magamban vagyok, emberekkel egyre nehezebben tudok együtt dolgozni.
– Pedig az előbb még azt mondta, más világnézetűekkel is jól megérteti magát.
– Igen, de most a munkára gondolok. Azt a sok feszültséget, ami bennünk van, most mindenki a másikon vezeti le. Olyan összecsattanások vannak, hogy az félelmetes. Még a legbizalmibb kapcsolatokban is. Inkább ki is vonnám magam az egészből. Elmennék jó messzire.
– A Magyarázat mindenre kapcsán voltak aggódó hangok is, mennyi a látottakból a valóság a Sodró Elizával való kapcsolatukban. Az egész napos rohanás meglehet a hétköznapokban is.
– Rohannom nekem is sokat kell. De a karakteremmel szemben én épp a gyerekeimért rohanok általában. Azért is mondtam fel a Radnóti Színházban, hogy többet tudjak velük lenni. A karakterem nagy álma egy '56-os film volt. Nekem nincsenek a saját személyemre vonatkozó álmaim. Korábban voltak. De amióta a gyerekek vannak, eltűntek. Most inkább az ő álmaikkal vagyok elfoglalva. Miattuk is álltam fel igazából arra a színpadra. Magamért nem tettem volna. De az sok erőt ad, hogy van kiért tenni.
– Milyen lenne egy normálisabb ország?
– Olyan például, ahol nem lopnak el, csatornáznak ki a haveroknak minden pénzt. Most ez mindenki szeme előtt zajlik, már a hű katonák is látják, csak épp elnézik. Mindenki tud mindent. Borzasztó dolgok mennek. Nemrég találkoztam például egy tanárnővel, akit felhívtak a tankerülettől, hogy hallották, hogy Bródy-dalt tanít énekórán. És hogy ezt hogy képzeli...
– A Loupe Színházi Társulással milyenek most a kilátások?
– Reméljük, sokáig tud még működni. Ez a nézőktől függ. A Loupe egy teljesen független és önfenntartó csapat. A négy alapító, Lovas Rozi, Horváth Jancsi, Lengyel Tomi és Molnár Áron azzal az ajánlattal keresett meg minket, hogy olyan témákról csinálnak előadásokat, amelyek kevesebb reflektorfényt kapnak. Ez nagyon szimpatikus volt Elizának és nekem is, így örömmel vállaltunk szerepet a Bármi lehetséges, ha elég erősen gondolsz rá című darabban, ami a perinatális veszteség feldolgozásának folyamatáról szól.
– Milyenek eddig a reakciók?
– Megrázóan személyesek. Rengeteg levelet kapunk, amiben saját személyes történetüket mesélik el az érintettek, vagy egyszerűen csak szeretnék megköszönni az előadást. Én több színházban játszottam már, de azt hiszem, még soha nem éreztem ennyire fontosnak azt, amit színészként a színház eszközeivel adni tudok.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2024/22. számában jelent meg május 31-én.
