Minden eddigi gesztusommal tagadtam, és ezután sem leszek hajlandó elfogadni szakmánk kettéhasítottságát – erről beszélt a Magyar Hangnak adott interjújában Hegedűs D. Géza. A színészt a Pesti balhé című új magyar filmben láthatjuk, de közben gőzerővel készült a Színház- és Filmművészeti Egyetem következő féléveire, ahogy a színház világa is elég teendőt ad neki. Kérdeztük őt az Eszenyi-ügyről, a Magyar Teátrumi Társasággal való kiegyezésről és a világjárványról is.
– A Pesti balhé az első új magyar film a mozikban. Mire számít, többen vagy kevesebben fogják megnézni, mint ha nem lett volna közben egy világjárvány?
– Reményeim szerint a fiatal nézők fognak becsábulni rá a mozikba. Az ő kíváncsiságuk pedig mindig töretlen. Szóval, remélem, jól fog ez elsülni.
– Azt tapasztalja, hogy a fiatalok kevésbé tartanak a járványtól?
– A fiatalok tudatosabbak. És bemérve a dolgokat, nem kompenzálják túl, hanem a helyi értékén kezelik az egészet.
– Csak arról mindenkinek más a véleménye, mi is a helyi értéke. Egyesek szerint túlzás a felhajtás, mások szerint nem szabad alábecsülni.
– A hely határozza meg a helyi értékét. Egy ritkábban lakott országrészen feltehetőleg kevésbé érzik magukat veszélyben. Nyilván kontaktusfüggő sok minden. A nemzetközi sajtót szemlézem hajnalonta, most Latin-Amerikát nézegettem. Észak-Amerika mellett jelenleg ott a legsúlyosabb a helyzet. Például, Kolumbia fővárosába, a nyolcmillió lakosú Bogotába, a hatalmas ország bizonyos régióiból már oda sem lehet utazni, de a ritkábban lakott hegyvidékeken biztonságosabb az élet.
– Van oda érzelmi kötődése?
– Nincs, viszont minden reggel az összes jelentősebb világlapot szemlézni szoktam. Ezt épp az El Paísban olvastam. De a New York Times-ban sem túl jó adatokkal találkoztam, mert az Egyesült Államokban erős az individuális szabadságtudat, így nyilván sokan inkább szembemennek bizonyos rendeletekkel.
– És nálunk milyenek az emberek?
– Minden társadalomnak van egy bizonyos immunfantáziája, és ez ölt testet a valóságban is. Eszembe jutott az is, hogy a határ egy ideje – öt éve már – milyen szerepet tölt be az emberek mentális térképén. Most pedig ez a határ az ajtónkhoz húzódott, aztán egyszer csak az arcunkra költözött. Az egész világegyetemet akarjuk birtokba venni, de lenn a földön falak, kerítések közé izoláljuk el magunkat, egyre kisebb szigetekre. Nincs együttműködés a menekülő világban. A szeparálódás erősödik. József Attila, 1927-ben írta: „Ó, Európa, hány határ...” Lehet mormolni a folytatását.
– Hiperérzékennyé vált a ma embere?
– Inkább egy nagyon érdekes jelenséget vettem észre. Jó két évtizede egyre erőteljesebb a zöldmozgalom. Sokkal inkább figyelünk ma az ökoszisztémára, a természetvédelemre.
– A műanyagszemétként hátramaradó maszkok nem fogják épp ezt erősíteni.
– Nemhogy a maszkok, de ott van a sarkvidékek olvadása, tengerek emelkedése, hurrikánok tombolása – a szélsőséges időjárási jelenségek. De az anyatermészetnek ugyanúgy része az ember, ahogy a mókus, a kismacska, vagy a kutya, vagy a hatalmas erdők. Mégis úgy beszélnek a világ természeti katasztrófáiról, mintha az ember nem része, csak valami különálló jelensége lenne a teremtett világnak. Hogy, egy másik költőt, Nagy Lászlót idézzem, „a nagyvilág kék halántékán ugyanaz a pulzus, / ugyanaz a dübögés a pacsirta búbja körül”, mint a koponya-érfonatunkban a lüktetés. Ahogy az egész ökoszisztéma erodálódik, pusztul, úgy az ember is roncsolódik vele együtt. És közben nem lehet eldönteni, hogy a mindennapjainkat segítő, irányító mesterséges intelligencia nem-é egy következő lépcsőfoka évezredek evolúciós folyamatának.
– Nem inkább az lenne a jó, ha némiképp visszatérnénk a természeti létezéshez?
– Egy folyamatban élünk. Most megbeszélhetjük, mi a jó vagy nem jó, de ez nem sokban befolyásolja az eseményeket, a „big picture”-t.
– Akkor azt sem ellenezte volna, hogy a Pesti balhét az interneten mutassák be? Ahogy Hajdu Szabolcs filmjét, a Békeidőt.
– Én örülök neki, hogy volt türelme a stábnak kivárni. Még szerencsés is a film. Ahogyan én is, mert Lóth Balázs rendezővel, és Balázs István Balázs operatőrrel, értő összhangban dolgoztunk. Petrik Andrea, a film főhősnője is nagyon kedves növendékem volt az egyetemen. A filmben egy kőgazdag, nagy befolyással bíró, sznob galériatulajdonost alakítok. Ez is szerencse, mert rajongója vagyok a képzőművészetnek. Gyerekkoromban viszont a tanítóm rajzórán megbírálta az alkotásomat, mert a rajz éles kontúrján túlcsordult a festék. Azt mondta, na, kisfiam, belőled sem lesz festőművész.
– Ezt megjegyezte egy életre?
– Még most is emlegetem! Akkor ettől begörcsöltem. De, ma már imádom a festészetet, a szobrászatot, a kerámiákat. És vannak olyan álmaim is, hogy a saját festményeim kiállításán vagyok. Közel van a Vígszínházhoz a Falk Miksa utca, és ha próba és előadás között kikapcsolódni akarok, akkor a Kieselbach Galériánál kezdek, majd sorra végigmegyek a galériákon. A sznobizmust sem ítélem el. Sőt, az a tapasztalatom, hogy a sznob elmegy csak azért megnézni egy előadást, kiállítást, meghallgatni egy komolyzenei koncertet, hogy másnap a társaságban tudjon villogni, vagy hozzászólni mások beszélgetéséhez. És minél többet találkozik az alkotásokkal, akarva akaratlanul, egyszer csak hozzáértő lesz. Így lesz a sznobból a legjobb közönség.
– A mindenféle maszkok és jelmezek iránti rajongását kiélhette korábbi filmjében, A hentes, a kurva és a félszemű címűben.
– Mindig elképzelem, milyen egy-egy alak. A filmben pedig annyira mikroközeli minden, hogy ha valami nem természetes, az lelepleződik. Ezért igyekszem az alakok külső formáját is teljesen pontosan megformálni. Szász János filmjében Kudelka Ferenc hentes és mészáros szerepét játszottam. Egy nagy húsfeldolgozó üzem tulajdonosát, aki munkásait alattvalónak tekinti. Ők pedig örülnek, hogy a gyártelepen munkához, lakáshoz, ételhez juthatnak. Elképzeltem, milyen lehet egy ilyen két világháború közötti, gátlástalan, feudális nagyúr. Megláttam magamban az ő alakját, és felhíztam 116 kilóra. Szórakoztatott, a metamorfózis szabadsága, mint az alkotás része.
– Nádas Péter írta önről 1976-ban, hogy „Hegedűs D. akkor lesz igazi színész, ha már felcsúfult önmagához. Most azonban még szép, és örül ennek..." Mintha itt sikerült volna, nem?
– Képzelje el, ezt az írást körülbelül egy évtizeddel később olvastam, mikor a Nézőtér című kötet a kezembe akadt. Szerencsém is volt, hogy csak akkor. Mert az ember a pályája elején önmagán kívül semmit nem lát. Szűk még a horizont, keresed a magad helyét színházban, filmben, a nyilvánosságban. Tele vagy szorongással, sokismeretlenes minden. Egy évtizeddel később már ráláttam magamra. És csodálkoztam, milyen izgalmas pszichológiai megfigyelés ez. Majdnem ekkoriban játszhattam az ő, azaz Nádas Péter Találkozás című darabjában, 85-86-ban. A sokszoros találkozást jelentette ez a próbafolyamat számomra. Egyrészt, partnere lehettem a halála előtt Ruttkai Évának, a valaha élt egyik legnagyobb színésznőnek. Láttam, hogy milyen alázattal dolgozik, és minden baj, súlyos betegség ellenére, hogy tud nyelvet ölteni a halálnak. Másrészt, ritkán adatik meg, hogy olyan bensőséges műhelymunka alakuljon ki a próbák során, mint akkor. Köszönhető volt ez a nagy formában levő, hiperérzékeny Valló Péter rendezőnek is. Nádas Péter személyesen végigkövette az egész próbafolyamatot, és az egyik legnagyobb képzőművészünk, Jovánovics György volt a díszlettervező. Önmagában egy varázslatos személyiség. A Találkozás című dráma különlegessége, hogy azt határozta el Nádas Péter drámaíró, és Vidovszky László zeneszerző, hogy párhuzamosan megírják ugyanazt az emberi drámát. Két ember – Mária és egy nevesincs fiatalember – találkozásának történetét. Két nemzedék találkozásának drámáját. A tudás és nem-tudás fájdalmas összeütközését. A némán hallgató, súlyos múlt, és a fogalmak nélküli, kérdezni képtelen jelen életre-halálra menő küzdelmét. A Találkozás egyszerre volt látható a színpadon, és hallható a zenekari árokban.
– A kor előrehaladtával másként tud tekinteni erre a történetre?
– Nagyon elevennek és aktuálisnak gondolom a darabot. Szívesen meg is rendezném. Benne van minden a XX. századi erőszakos történetünkből. Horthyék rendszere, a Rákosi-féle diktatúra. És mi, ezt 85-ben eljátszhattuk! Csak este fél kilenctől tűzhettük műsorra, úgy, hogy a Pesti Színházban az erkélyt le kellett zárni, oda közönség nem ülhetett, és a lenti nézőtér hátsó harmadát is függönnyel kellett leválasztani. Csak a megmaradó ülőhelyeken lehettek nézők, mint egy stúdióelőadáson, ennyit engedett a Nádast, Vidovszkyt, Jovánovicsot, Vallót ellenzékinek tekintő kulturális hatalom, miközben az előadás a pokoli, diktatórikus, szörnyűséges korok lenyomata volt, nácikkal, nyilasokkal, ÁVÓ-val és sok emberi szenvedéssel. Szerencsére, egyetlen kamerával legalább sikerült rögzíteni a darabot, remélem, megmentették, és biztos helyen van valahol. Fiatalemberként, e jelentős alkotókkal való találkozásoknak köszönhetően, sok mindent akkor értettem meg az én akkor élt életemből, világomból.
– És a mai világot hogyan érthetjük meg? Mondjuk a sorra kibukó zaklatási sztorikat, amelynek szereplői közül többen közel állnak önhöz. Hogyan látta például a Vígszínházból az Eszenyi-ügyet?
– Legelőször fontos megjegyeznem, nem hiszem, hogy bármiféle cél – munka, alkotás, karrier, hatalom – elérése érdekében az erőszak bármilyen formája megengedhető lenne. Az ember méltósága, az egyén integritása, a gondolat és lelkiismeret szabadsága mindannyiónk legszemélyesebb, legszentebb sajátja. A kiszolgáltatottakkal, a megalázottakkal szolidáris vagyok. Enikő csodálatos színésznő, rendkívül innovatív, korszerűen gondolkozó rendező. A Vígszínház igazgatását a 2008-as, súlyos gazdasági világválságot követően vette át, és egy gazdag, vibrálóan izgalmas évtizedet tudhat magáénak. Mindenkivel akkor vagyunk méltányosak, ha megvárjuk a fenntartó által kezdeményezett vizsgálat eredményét. Azt hiszem Pilinszky Jánossal kell egyetértenem, amikor így fogalmaz: „a tények nem jelentik a végső állomást a megismerésben, hiszen a valóság túl van a tényeken, és a tények innen vannak a valóságon.” Mert sok összetevőjű emberi kapcsolatok, bonyolult érzelmi viszonyok, vágyak, ambíciók, érdekek motiválják.
– De más az utasítgatás, diktálás is, és más a megalázó bánásmód, ami rendezőként a színészekkel szemben sem annyira kellene beleférjen.
– Ugyanezt gondolom. A színházban, ha a benne dolgozók társadalmi metszetét nézzük, szinte lemodellezhető a kinti világ, hiszen együtt dolgoznak a társulatban a színpadi munkások, szakképzett szakmunkások, az irodai adminisztrátorok, a gazdasági- és marketing-szakemberek, a mérnökök, tervezők, szcenikusok, világosító és akusztikus szakemberek, közönségszervezők, jegypénztárosok, informatikusok, a női és férfi varroda szabó-mesternői, a fodrász és sminkes műhely specialistái, az ügyeletes orvosok, a büfések, a nézőtéri kisegítő személyzet és velük együtt a művészek, no meg az a több mint 300 ezer néző. A színház a világ leképeződése. Ugyanaz történik nálunk is, mint a társadalmi hierarchia bármelyik szintjén, emberi közösségeket integráló intézményekben, munkahelyeken. A színház nem valamiféle negatív mintául szolgáló, különálló hely: ami a körülöttünk lévő világban, társadalomban van, és megtörténik, az jelen van, s megtörténik a színházon belül is.
– És ezek aztán mindig átpolitizálódnak, de érdekes módon rendre másképp kezelik őket. A Gothár-ügyre például erősen rámentek a kormánypárti emberek, Eszenyi Enikőre viszont kevésbé.
– A konkrét helyzettől hátralépve, egy intézményen belül, ha az egyént érdeksérelem éri, és nem találja a védelem, a jogorvoslat lehetőségét, mert nincs meg ehhez a szervezetileg kialakított protokoll, segítség, akkor ne csodálkozzunk, hogy az intézményben csalódott, bizalmát vesztett ember az intézményen kívül helyezi magát, és a területen kívüli nyilvánosságot, az internet szabadságát, a közösségi médiát hívja segítségül, mert nem maradt más eszköze. Ez arra figyelmeztet, hogy szükséges és fontos egy egységesen kialakított, minden intézményben alkalmazható protokoll, mely védelmet – pszichológiai és jogi segítséget – nyújt minden arra rászorulónak, és transzparens módon mindent visszacsatol az adott közösséghez, kezelni tudja a konfliktust.
– Mi lesz most a Színház- és Filmművészeti Egyetemmel? Elképzelhetőnek tartja, hogy 33 év után nem fog ott oktatni?
– Július 23-án este hirdették ki a 2020-2021-es egyetemi tanév felvételi ponthatárát. Az SZFE szenátusa engem bízott meg, hogy az új tanévben, osztályvezető tanárként, indítsak színész osztályt. Hétszáz jelentkezőből idén tizennégyen – hat lány és nyolc fiú – nyertek felvételt. Négy fiatal tanársegédet hívtam meg magam mellé, hogy segítsenek a főtárgyak oktatásában. Ők, ifj. Vidnyánszky Attila, Orosz Ákos, Nagy Péter István és Kovács Adrián. Április elejétől június elejéig velük csináltam végig a járvány nehezítette, kemény, háromfordulós felvételisorozatot. Az említett hétszáz fiatal azért küzdötte végig a felvételiket, mert a mi osztályunkban szeretett volna tanulni. Erkölcsi és szakmai kötelességünk, hogy a felvételt nyert tehetségeket a következő öt évben színművészekké képezzük. Már kész van az órarend. Szeptemberben indulunk.
– A bírálatokat megfogalmazókkal, például a Magyar Teátrumi Társasággal nem lehetséges valamilyen kiegyezés?
– A MASZK Országos Színészegyesület – a magyar színészeket integráló szakmai szervezet – elnökeként mindenkivel kötelességem leülni tárgyalni, ha a kollégáim szakmai érdekeinek védelméről, színházi helyzetük javításáról, előadó-művészeti jogaik érvényesítéséről van szó. Ha vállaltam ezt a szakmai felelősséget, nekem szóba kell állnom mindenkivel, aki segíteni tudja a színészek helyzetét, a pályakezdők támogatásával, a társulati lét megerősítésével, munka lehetőséggel, a művészi értékek megbecsülésével, anyagi és szociális biztonsággal, kiszámítható nyugdíjjal, az emberi méltóság védelmével, a színházi emlékezet ébren tartásával, szakmai szolidaritással. A színészetben mindenki más, mert mindenki egyedi tehetség. Ahányan vagyunk, annyifélék vagyunk, és a színpadon mégis eggyé válunk, összetartozunk. A MASZK elnökeként minden eddigi gesztusommal tagadtam, és ezután sem leszek hajlandó elfogadni egy-közös szakmánk kettéhasítottságát.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2020/31. számában jelent meg, július 31-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában!
