Csak patetikus ne légy, Rebeka

Húzódott a seb, amikor oldalra fordultam. Néztem ki az ablakon, a szobatársam babáját elvitték, talán oltást kapott, vagy csak egy újabb vizsgálat jött. Véres volt az ágyneműje már harmadik napja, nem cserélték ki. Kinn eleredt az eső, két esernyős alak sétált szapora léptekkel. A parkolóba egy autó érkezett, hárman szálltak ki, a zuhogó esőben rohantak a kórház bejárata felé. A kórház folyosóján egy frissen szült anyuka csoszogott a mosdó felé, a műanyag papucs csattogott a padlón. Megszültem egy gyereket, és elvitték a szülei. Nem állt meg világ, nem sikoltott senki. Minden ment tovább, mintha mi sem történt volna. A karjaim üresnek éreztem, nem volt kit ölelni. Amikor visszahozta a szobatársam babáját a nővérke, elég volt egy pillanatra felé fordulnom, és megindult a tej. A mellem kemény volt, és óriási, úgy néztem ki, mint egy olcsó pornófilm szereplője. Mintha kevés lett volna a bőr a nagy emlőkre, húzódott a hónaljam, feszített az egész mellkasom. Bevettem még egy tejapasztó tablettát.

– Hasleszorító bugyit vegyen fel, az segít! – szólt oda a nővérke. A természetes szüléseim utáni másnapon aláírtam a nyilatkozatot, hogy saját felelősségre távozom a kórházból, hogy tudatában vagyok, a kötelező három nap helyet csak egyet maradok, és húztunk Janival haza. Lassú voltam pár napig, de egy hét után már nem éreztem semmi különbséget. Vérzésem volt, vastag betétet használtam hetekig, de nem volt az a kínzó, húzódó érzés a has és medence körül. – Ilyen császármetszéssel szülni, ez sajnos egy komoly hasi műtét – mondta a kedves arcú nővérke, amikor rákérdeztem, mi történik a testemmel, miért vagyok ennyire vacakul.