Elmélkedés a magántulajdonról, kirándulóknak

Fiatalkoromban egyszer alkalmam nyílt nagyobb kirándulást tenni a közép-angliai dombvidéken. Amikor a jelzett turistaúton „magántulajdon” feliratú táblába ütköztem, eleinte kínos zavarba jöttem. Emlékszem, kerülővel próbálkoztam, el is tévedtem, azután úgy óvakodtam keresztül az idegen birtokon, mint aki lopni jár, s féltem, hogy rajtakapnak. Londonban élő testvérem később felvilágosított: a magántulajdon náluk nem azt jelenti, hogy onnan másokat kitiltasz, hanem hogy kötelességed az adott területnek gondját viselni. Például a rajta keresztül vezető utakat jó karban tartani, a megkopott turistajelzést újrafesteni, és így tovább. Egy életre megjegyeztem. (Kerítés, persze, pláne szögesdrót sehol sem volt; aki akar, átmászik rajta úgyis, a birtokhatárt meg jelzi az élősövény.)

Azért itthon nem próbálkoznék ezzel a tudással, másnak sem ajánlom. Igaz, kísértésbe sem igen eshetünk, mert a turistautak nálunk nagy ívben elkerülik a magánterületet. Ahogy terebélyesednek a villanegyedek és üdülőövezetek, ez az ív egyre nagyobb lesz. Az egykori utat pedig, amely az időközben elmagántulajdonított részen vezet keresztül, tiltó tábla, tüskés bozót vagy kerítés rekeszti el. Sorolhatnám a példákat a Balaton-felvidéktől a Budai-hegységen és a Bükkön át a Nagy-Milicig: a régebbi turistatérképen feltüntetett út és jelzés riadtan kotródik odébb mindenütt, ahol az új tulajdonos megjelenik, építkezni kezd, és öntudatosan birtokháborítást kiált, ha valaki illetéktelen a földjére merészkedik. De nem merészkedik, fél a kutyáktól.