Olivér

A buszon nekiesett a plexifalnak, mert a két táskával nem tudott kapaszkodni, neki senki sem adta át a helyet. Ahhoz túl öreg volt, hogy várandós nőnek nézzék, reszketeg vénnek pedig túl fiatal. Az ő korában lévő nő a társadalom alappillére, anya, dolgozó nő, feleség. Bírni kell, nem szabad megroskadnia. Az imént jólesett kicsit artikulátlanul ordítani meg sírni, bár most mégis inkább üresnek, mint megkönnyebbültnek érezte magát. A férje éppen vagy kínait vagy gíroszt evett, és amikor bevágta a műanyag dobozzal együtt a szemetesbe, megjegyezte, hogy „öt hónapja eszem ezt a mocskot”, ő pedig úgy érezte, ez neki szóló szemrehányás. Félbehagyta a szatyorban kotorászást és felnézett.

– Nemrég halt meg az anyám, akit hónapokig ápoltam.
– Neked nem mondtam semmit – vont vállat a férje.
– Én nem bírok ennél többet – mondta ki, amit az utóbbi hónapokban folyton mantrázott. – Én már nem bírok ennél többet – ismételte még hatszor egyre erősödő hangerővel, mint egy hisztérikus kétéves.

Közben már a telefon kijelzőjére nézve látta, hogy elmúlt fél négy és sírva keresgélte a Domestost a mosogató alatt, meg ami tisztítószert még be tudott gyömöszölni a szatyrokba, már végképp nincs ideje beugrani a drogériába. A bátyja beszélt az ingatlanossal. Elég egy alapos takarítás, vigyék el, ami kell. Holnap elseje, reggel jön a kulcsokért.