Szakonyi Károly: Mindig megtaláltam az örömöt

Szakonyi Károly: Mindig megtaláltam az örömöt

Szakonyi Károly (Fotó: Végh László/Magyar Hang)

Október 26-án ünnepelte 90. születésnapját Szakonyi Károly, Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth- és József Attila-díjas író, drámaíró, dramaturg. Az évforduló kapcsán beszélgettünk vele.

– Ha arra gondol, hogy honnan jött, visszanéz a gyermekkorába, milyen képek ugranak be? Mi az, ami fontos?
– Nagyon sokat jelentett nekem a család. Nagyapám és apám is vendéglős volt Budapesten. Örökké emberek között voltunk, egy olyan családias vendéglőben, ahol az egész família dolgozott. Az üzlet sem „valahol” volt, hanem ott is éltünk. Olyan volt az egész, mint egy színház, ahol esténként megtörténnek bizonyos dolgok különböző típusú emberekkel. Ők máig emlékezetesek számomra, írtam is róluk sokat. Ez volt az egyik motívum, ami hatással volt rám. A másik: apám bátyja uradalmi gazda volt Nagycenken, ahol 1939-től sok időt töltöttem, sőt a háborút is itt éltük át 1944–45-ben. A falusi élet, a nyugat-dunántúli világ erősen hatott kamasz és fiatalkori eszmélésemre. Ez a kettősség, a városi és vidéki atmoszféra az élményvilágomat meghatározza.

– Mennyire élte meg a háború kegyetlenségét?
– Tizenhárom-tizennégy éves voltam a magyarországi front alatt. Negyvennégyben jöttek be a németek, akkor március 15-én vége lett a tanításnak, elkezdték a bombázásokat az amerikaiak, a zsidóknak fel kellett varrniuk a sárga csillagot… Mi ekkor mentünk vidékre, ott magántanulóként akartam folytatni, de hadmunkára vezényeltek, mert már leventekorban voltam. Sok szörnyűséget láttam ott. Együtt dolgoztunk a deportáltakkal, akik ásták a tankcsapdákat. Közel laktunk a helyhez, ahol a munkatáboruk volt. Láttuk őket kivonulni, bevonulni. A legmegrázóbb az volt, hogy amikor közeledett a front, nagypénteken kivégezték azokat a szerencsétleneket. Kétszáznegyven embert lőttek bele egy gödörbe, végig hallottuk a fegyverek ropogását. A hely korábban egy cukorgyár volt, ahol hatalmas gödrök voltak a beérkező cukorrépa számára, ennek a partjára zavarták ki őket… Akik nem tudtak kijönni, mert akkor már tífusz tizedelte a rabokat, azokra rágyújtották a barakkot. Egész péntek éjjel égtek a tüzek.

Szombat hajnalban, április elsején jöttek be az oroszok. Májusban már málenkij robotra vitték a helybelieket. Egy nap odarendeltek bennünket a sírgödörhöz, ki kellett húzkodnunk a holttesteket, és egy másik gödörbe temetni őket. Ezek nem voltak szerencsés élmények, hogy az emberiséget ne ítéljem meg valamiképpen, vagy ne ítélkezzem afelett, hogyan oszlik meg a világ. Érdekes volt, hogy amikor ezután visszamentünk az iskolába, visszaváltoztunk diákokká, gyerekekké. Volt, aki Németországból jött haza, más a pesti gettóból, óvóhelyekről. Ám valahogy bezárultak a dolgok, akkor nem beszéltünk a velünk történtekről. A traumák persze megmaradtak, nagyban alakították a világszemléletemet. Meglehetősen kritikussá váltam, nehezen tudtam elfogadni némely dolgokat – bizonyos kívülállást adott. Tudtam, hogy mibe keveredhetek bele az élet során.

Erről is olvashat az interjúban:
• Milyen emlékeket őriz 56-ról?
• Mi az írásban az igazi ösztönző, felemelő öröm?
• Mikor jó az írás?
• Hogy lehetett olyan hangulatban élni a hatvanas évek Budapestjén, mintha a századelős Párizs lett volna? 
• Hogy mulatott együtt Csurka István és Konrád György?

Olvassa el a teljes cikket online, Magyar Hang Plusz előfizetéssel! Egy hónap csak 1490 forint!

Előfizetek
Már előfizettem, belépek Beléptem, elolvasom a cikket!