Vi-gyázz, középre nézz!

Hadd mutassam be, milyen az, amikor írás közben ide-oda pattognak az ember gondolatai, hogy végül semmi se úgy szülessen meg, mint ahogyan a nekibuzdulás pillanatában világra akart volna jönni. Hogy miként lesz a Kubatov-listára került józsefvárosi óvónők témájából keserű nosztalgikus majálisozáson át jövőféltő szipogás.

Ott vagyunk tehát, hogy kiderült: a Budapest VIII. kerületében működő Napsugár Egyesített Óvodában az óvónők nem önként és nem dalolva adták nevüket és adataikat a Nagy Cél megvalósításához, miszerint Orbán Viktor most már tényleg állítsa meg a migrációt. És hogy a történetben minimum ludas a kerület kormánypárti alpolgármestere, mivel tőle származtak az aláírásgyűjtő ívek.

Azt akartam megírni, hogy vajon egészen bizonyosan olyan országot szerettünk volna az elmúlt három évtizedben összebarkácsolni, ahol az amúgy megalázó bérüket féltő óvónők óvodákban kényszerülnek a kormányt támogatni, amiről eszembe jutott – a két fiam, amikor ők cuki kis ovisok voltak –, hogy mit jelent az óvoda – ahol az ember a gyermekét a legnagyobb fájdalmak közepette hagyja ott első alkalommal, és micsoda bizalom kell ehhez –, és akkor a politika, a pillanat uralásának – nevezzük így – művészete betrappol ide is, mert begázolt már mindenhova, hogy mindent összerondítson a talpára ragadt mocsokkal.

Innen jött aztán az újabb gondolat, hogy – amikor én óvodás voltam, és az nem tegnap volt, hanem a hetvenes évek közepén –, mennyire mászkált be a szocializmus az óvodai hétköznapjaimba. De nincs ilyen emlékem, ami nem jelenti, hogy ne történt volna ilyesmi, hanem hogy ha megtörtént is, nem hagyott mély, pontosabban semmilyen nyomot sem bennem. És itt azon kezdtem agyalni, hogy melyik az első Kádár-rendszeres mozgalmi élményem: hát a kisdobosok hat pontja, hogy mennyire irigyeltem az úttörőket, mert nekik már tizenkettő volt. Nyilván előjött az általános iskola a kifüggesztett hat és tizenkét pontokkal, a 421-es számú Esze Tamás Úttörőcsapat, ahol rövid időre elvették a piros nyakkendőmet.

Mondanám, hogy én már akkoriban ellenálló voltam, de igazából csak eleven gyerek, ám fordítva sült el a büntetés, mert míg a többiek ceremoniális előjátékban masírozgattak a tűző napon május 1-re készülve, mi, nyakkendőtlenek lent fociztunk az öreg fáktól árnyas alsó pályán, hiszen elveszítettük a jogot, hogy együtt ünnepelhessünk a közepes szintű napszúrásban kidőlő osztálytársainkkal, ezért azonnali hatállyal visszaúttörősítettek minket. Mi több, belőlem extra megrovásként zászlóst csináltak, ami hatalmas szívás volt, mert az összes ünnepségen és próbán ott kellett lenni az elejétől a végéig, órákon át föl-le billegtetve az ismeretlen baráti országok ismeretlen baráti úttörőcsapataitól kapott baráti szalagokkal és lobogókkal feldúsított bazi nehéz csapatzászlót, rosszabb esetben két gépfegyveres rendőr és/vagy katona között vonulgatni teljes délutánokat, hogy végre összeálljon a show, mivel két zászlót jobbról-balról két-két pajtás kísér, az mindösszesen hat sípzsinóros kiskamasz tizenkét lábbal és tizenkétféle ütemben előadott meneteléssel.

Ellenben ebbéli kényszerpozíciómban beleláttam a hol díszőrségnek, hol rendezvényt biztosítani kirendelt ifjú gárdisták és munkásőrök egyenruhásított életébe, és mit mondjak, elég jó nagy marhák voltak közöttük, de azt el kell ismernem, hogy ők valóban komolyan vették a hajcihőt, nem úgy, mint mi, úgynevezett ünneplő közönség, pláne a dísztribün integetői.

Ebből pedig, tehát, hogy korabeli biodíszletként csak fizikailag voltunk jelen, szökkent szárba a következő gondolat, hogy a politikai-ifjúsági biodíszlet műfaja is föltámadott sok egyéb ócskasággal együtt, és itt van, itt vannak közöttünk megint. De a mi példánk lehet a jó hír, hogy az egész marháskodás el tud múlni nyomtalanul, úgyhogy talán a legjobb, ha most is ugyanúgy röhögünk rajta, mint annak idején.

Amiből meg oda érkeztem meg, hogy talán mégsem fog menni ez a röhögcsélés, hiszen már negyedik éve nyomjuk össznépileg a sorosmigráns témát – ami egyrészt fájdalmas hungarikum, másrészt tragikomikus világrekord –, márpediglen négy év nem kis idő. Négyszer háromszázhatvanöt nap alatt felcseperedett az a generáció, amelynek közéleti öntudatra ébredése már ebben az egyirányú, egyetlen, de végtelen kiterjedésű, egyenletes sorosmigráns politikai dimenzióban következett be. Amit most még nem tudunk, hogy jó vagy rossz-e, mert akár lázadás is lehet belőle, bár az a néhány srác, akit ismerek a korosztályból, leginkább csak értetlenül szemléli a szüleit és nagyszüleit, hogy miként képesek még mindig két pofára habzsolni ezt a trágyát.

Ebből pedig automatikusan jött a következő témaugrás, hogy na, de mi lesz velünk, ha 2030-ig kitart a muníció, és a következő évtizedünket is ebben az álközéleti trutyiban fogjuk végigfetrengeni, és hogy ha kilenc év alatt oda jutott a Párt, ahova, akkor hova juthat el az esetleg ránk váró féktelen, ellensúlytalan és korlátlan további tíz esztendőben. De ide már nem engedtem magam bekeveredni, mert előfordul, hogy az a legjobb, ha megóvjuk magunkat a saját gondolatainktól.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/18. számában jelent meg, 2019. május 3-án.

Hetilapunkat megtalálja az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy miről olvashat még a 2019/18. Magyar Hangban? Itt megnézheti!