A Fidesz lefagyott

Mi történik a pártban? Mire a világvége hangulat? És hová tűnt Orbán Viktor?

Mindenekelőtt szolgálati közlemény: Rémesen szubjektív helyzetértékelés következik a Fideszből és médiaholdudvarából szivárgó hírek(nek azért nem nevezném) alapján. 

Tehát: a Fidesz lefagyott. A párt vezetését meglepte az önkormányzati választás eredménye, főként, hogy az elmúlt lassan évtizedben tökéletesre csiszolt proaktív gépezet sem mutatta előzetesen, hogy baj lehet. Bekövetkezett, ami egyébként mindig bekövetkezik: a csak a saját tábornak szólás pusztán addig elegendő, amíg a saját tábor nagyobb, mint a másik. 

Erre jött rá a jászberényi kétharmados bukfenc, ami országos mintává nyilván nem bővíthető, ugyanakkor komoly Fidesz-ellenes indulatokat mutat. És azt, hogy ez bármikor felszínre törhet, ha egységes irányt kap, ha megfelelően becsatornázzák.

De a Fidesz nem csak ettől fagyott le.

Orbán Viktor látványosan nem vesz részt a belpolitikában, így hiányzik a központi irányvonal, amire az önállóságától megfosztott kormánypárt felfűzhetné a narratíváját.

Egy végletekig központosított rendszerben ugyanis az „egy kéz” alá szervezett hadsereg a vezénylő tábornok parancsai nélkül mozgásképtelen. 

Sokan azonban tévednek, amikor azt gondolják, hogy a Fidesz visszafogottsága a konszolidáció jele. Szó nincs ilyesmiről, mindez puszta zavarodottság. Vagy másként: zavar a rendszerben, ami abban a pillanatban varázsütésre elmúlik, amint Orbán Viktor „visszatér”.

Az Orbán-rendszer ugyanis képtelen konszolidálni. 

Nézzük a kirakatot: a közmédiában sokadik éve megy a játék, hogy az ellenzéket csak a legvégső, a választási törvény által kikényszerített esetekben engedik kameraközelbe, máskülönben csak negatív információkat közölnek a képviselőikről, vagy ha mégis beszámolnak valamely ténykedésükről, kizárólag úgy, hogy a kormányzati reakció legyen az anyag fő mondanivalója. A gépezet olajban úszik: a riporterek, tudósítók, szerkesztők, ilyen-olyan vezetők pontosan tudják, kit kell hívniuk, kit nem hívhatnak, kikkel beszéljenek, és hogyan, miről beszéljenek, és a többi, és a többi, amit láthatunk az M1-en minden egyes nap.

Hogy nézne ki itt a konszolidáció? Hogy hívhatnának hirtelen ellenzéki politikusokat is a műsorokba? Hogy szólaltathatnák meg őket a tudósításokban? Ki döntené el, hogy kiket lehet most már lassan adagolni, és hogy mekkora teret lehet nekik adni? A szerkesztők nem fognak konszolidálni. Egyrészt félnek, másrészt megszokták, hogy nem ők döntenek. A vezetők se fognak konszolidálni, mert ők is félnek, ráadásul nem megszokták, hanem egyenesen azt vállalták, hogy nem ők döntenek. A politikai irányítás pedig pláne nem fog konszolidálni, mert nem érzi magát felhatalmazva rá, hogy ilyen súlyú döntéseket meghozzon, másrészt, ha fentről kérne útmutatást, azzal saját alkalmatlanságát igazolná. 

Miközben a Fideszből azt hallani, hogy a pártvezetés a médiában találta meg a bűnöst, s többen főleg az unalmasan egyhangúvá radírozott közmédiát, valamint a bugyutává silányított Origót említették, mint tévutat. Ám lásd, mint fent: onnan, ahova a médiájukat lökték, nincs visszaút. Úgyhogy őszinte politológia érdeklődéssel figyelem a hogyan továbbot.

Egyébként pedig meglep, mennyire keserű a hangulat a Fideszben és környezetében, és ehhez elegendő volt néhány nagyváros és Budapest elvesztése.

Mert hiszen baromira nem omlott össze a világ, és az ellenzéket pártokra szétszálazva a Fidesz továbbra is toronymagasan a legerősebb párt. Csak aztán a nagy önmarcangolásban végül nehogy arra a következtetésre jussanak, hogy minden klassz, de még hatékonyabb propagandára van szükség. Vagy épp fordítva: de, jussanak csak erre a következtetésre (cinikusan mosolygó szmájli).