Épp harminchét éve már, hogy a csernobili atomerőmű négyes blokkjának biztonsági tesztelése érdekében az azt üzemeltető mérnökök felfüggesztettek néhány protokollt – a következmény ismert: az azóta eltelt évtizedekben sok tízezer rákos megbetegedés hozható összefüggésbe a nukleáris katasztrófával, és annak ellenére, hogy a végzetes baleset Ukrajnában történt, még ma is minden ötödik fehérorosz sugárfertőzött területen él.
Szvetlana Alekszijevics Nobel-díjas fehérorosz írónő Csernobili ima című könyve az érintettekkel készített interjúkból összeálló monológok sorozata – megszólalnak benne ukránok és beloruszok: mérnökök, orvosok, a helyszínre elsőként érkező tűzoltók özvegyei, a romokat lapáttal takarító, súlyosan rokkant katonák. Sugárfertőzésben, pokoli kínok közt meghalt felnőttekről és sérülten született gyerekekről szóló rettenetes történetek alkotják a katasztrófa sújtotta Csernobil máig élő emlékezetét. Csak az alapos szemlélőnek tűnik fel, hogy ennek az összképnek a háttere legalább annyira döbbenetes, mint az emberi tragédiák széles körben ismert tömege. Ez a háttér a nyolcvanas évek rigid és reformálhatatlanul doktriner szellemű Szovjetuniója: egy velejéig hazug rendszer, amely még a legelkötelezettebb híveit sem tekinti többnek szükség esetén feláldozható emberi erőforrásnál.
Azzal a hazugsággal kezdődtek a bajok, hogy a szovjet nukleáris technológia a legfejlettebb, a szovjet atomerőművek pedig a legbiztonságosabbak a világon. A kor moszkvai propagandája szerint egy szovjet atomerőmű akár a Vörös téren is működhetett volna, az sem jelentett volna veszélyt. A reaktorbalesetre aztán a szovjetállam hazugságok újabb tömegével reagált, mert a hazugságok leleplezése csak további hazudozással volt elkerülhető. Mivel szovjet atomerőmű nem hibásodhat meg, az elvtársak első reakciója az volt, hogy nyugati terrortámadás történt. Amikor aztán nem lehetett tovább tagadni a baleset tényét, már el is készült az újabb változat: a kár és a sugárzás sokkal csekélyebb, mint ahogy azt a nyugati, imperialista propaganda beállítja. Végül ez a narratíva is összeomlott, a katasztrófa harmadik évfordulójára időzített minszki tüntetés pedig már rendszerellenes tiltakozásba csapott át. Történészek még sokáig vitatkoznak majd azon, hogy Csernobil milyen mértékben járult hozzá a keleti blokk összeomlásához, de hogy hozzájárult, az olyannyira kétségtelen, hogy a nukleáris balesetet a korabeli SZKP-főtitkár Mihail Gorbacsov 2006-ban a Szovjetunió felbomlásának fontosabb faktoraként nevezte meg, mint az általa indított, aztán az ellenőrzése alól mégis kiszabadult gazdasági-társadalmi reformcsomagot, a peresztrojkát.
A hazugságözön, amely 1986-ban szabad szemmel is láthatóvá vált, nem merült ki a Nyugatot hibáztató hamis nyilatkozatokban: a Szovjetunió Kommunista Pártja, amely a lakosság kitelepítését a sugárszennyezett zónából csak harminchat órás késéssel kezdte meg, gátlástalanul belehazudott a helyiek arcába, amikor arról tájékoztatta őket, hogy mindössze három napra kell elköltözniük, ami alatt a szovjetállam majd fertőtleníti a területet, hogy mindenki biztonságban visszatérhessen, mert ellenkező esetben az ingóságaikhoz és háziállataikhoz ragaszkodó nyomorult emberek hatékony mozgatása nehézségekbe ütközött volna. Az elvtársak hazudtak a jószágok leölésére kirendelt vadászoknak, akik ezért nem vittek magukkal elegendő lőszert, így aztán háziállatok tömegét élve hányták be a gödrökbe, és lapátolták rájuk a földet. Ami pedig ennél is súlyosabb: az elvtársak hazudtak a még pusztítóbb katasztrófa elhárítására az erőműhöz rendelt likvidátoroknak az őket érő sugárzás mértékéről. Amikor a hivatalban lévő hazugság szerint nem is történt olyan nagy baj, a védőfelszerelésben kiérkező szakembereket az elvtársak gondosan elrejtették a még ki nem telepített lakosok elől, nehogy azok megijedjenek. S mert ez sem volt elég: a gyanú eloszlatása érdekében pár napra visszaköltöztettek az erőmű közelébe korábban kitelepített fiatalokat, hogy azok ott tartsák a lakodalmukat – mindezt pedig precízen dokumentálta az állami propagandagépezet.
A rendszerszintű hazudozás nemcsak az államrendbe, de a tudományba vetett hitet is kikezdte: megjelentek és a mai napig megtalálhatók a sugárfertőzött zónába illegálisan be- és visszaköltözők, hiszen ha egyszer a tudósok azt mondták, hogy a helyzet veszélytelen, utána meg azt, hogy nincs is olyan nagy baj, akkor miért pont azt kellene elhinni nekik, hogy aki itt él, az rettenetes kínok közt pusztul majd el? A tudományból való kiábrándultság csakhamar frigyre lépett a hagyományos szláv miszticizmussal: a nukleárisan terhelt régióban olyan „természetgyógyászok” jelentek meg, akik mágikus ráolvasással méltányos áron sugármentesítették a konyhakertet, és az ott termett zöldség máris fogyasztásra alkalmassá vált.
Mi Csernobil tanulsága 2023 Magyarországán, az Orbán-rendszer kétharmados uralmának negyedik ciklusában? Nos, nem más, mint hogy amint az egymásra épülő valótlanságok kártyavárát elsöpri egy kataklizma, a párhuzamos realitások hamisítással konstruált struktúrái nagy robajjal összeomlanak. Az államszocializmus hívei elhitték, hogy a Coca-Cola mámorában fetrengő Nyugattal szemben a Szovjetunió munkás államának középpontjában maga a kisember áll – amikor aztán az elvtársak a talpig védőfelszerelésben érkező külföldi szakértők kíséretére egy szandálos, nyári ruhás ukrán iskolás lányt küldtek, a mítosz szövete olyan rohamosan feslett fel, hogy már nem lehetett megfoltozni. A szovjet ember elhitte, hogy a gyűlöletes Nyugat mindenáron ellene acsarkodik, míg a daganatos betegségekben szenvedő kisgyerekek tízezreit el nem kezdték ingyenesen nyugat-európai kórházakban kezelni. Az Orbán-rendszer hívei ma elhiszik, hogy az ország azért jut kevesebb forráshoz, mert a Kárpát-medencében nem szabad a kiskorúakat szexuálisan megrontani. Az Orbán-rendszer hívei ma elhiszik, hogy a tanárokat azért nem lehet méltányosan megfizetni, mert Brüsszel nem ad pénzt, amíg a magyar állam át nem engedi muzulmánok százezreit a déli határon. Az Orbán-rendszer hívei ma elhiszik, hogy az ukrajnai háborút a CIA robbantotta ki, Vlagyimir Putyin pedig belekényszerült az invázióba, de az oroszok az ukránokkal ellentétben megkímélik a polgári lakosságot. Az Orbán-rendszer a Szovjetunióéhoz mérhető összetettségű párhuzamos valóságot épített ki, és tart fenn adómilliárdokból – ugyan ki csodálkozik azon, hogy a paksi atomerőműhöz hasonlóan ez is orosz technológia?
Csernobil tanulsága a mai Magyarországnak az, hogy nemcsak a nukleáris láncreakció, hanem az államilag vezérelt hazugság esetén is számolni kell a kritikus tömeggel, ahol már nemcsak egyes hazugságok lepleződnek le, hanem a komplett párhuzamos valóság omlik össze. Az Orbán-rendszernek 2023-ban már nem kell az ellenzékétől tartania, a valóság azonban nem leszalámizható. Abban érdemes bízni, hogy az illiberális rezsim bukásakor a magyarság nyakába omló hamis realitás talán nem temet majd annyi élőt maga alá, mint a szovjet elvtársak hazudozása a csernobili katasztrófa idején.
Olvasna még Puzsér Róberttől? Kattintson!
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2023/17. számában jelent meg április 28-án.
