Nincs bennem semmi különös – mondta egy interjúban Ennio Morricone. A hétfő hajnalban, 91 éves korában elhunyt, olasz zeneszerző önjellemzésére az életművével rácáfolva felbecsülhetetlen hatást gyakorolt a (populáris) kultúrára, szerzeményeit ugyanúgy játszotta Yoyoma, mint Bruce Springsteen, a Metallica vagy a Ramones.
Morricone a kísérleti kortárs zenétől a jazzen át a fülbemászó slágerekig minden műfajban otthon volt, a legtöbben mégis filmzenéiről ismerik. Nem véletlenül, hiszen a művész alapvetően változtatta meg a filmzenék világát, alkotásai nem csupán kiegészítő szerepet játszottak: egyszerű aláfestés helyett a képi elbeszélés szerves részeként határozták meg a filmeket. Zenéi nélkül elképzelhetetlenek lennének Sergio Leone spagettiwesternjei (bár ezt a meghatározást gyűlölte Morricone), Guiseppe Tornatore drámái, de a horrorok sötét univerzumának feszültségteremtéséhez is kevesen értettek úgy, mint Morricone.
„Én, Ennio Morricone meghaltam – írta a zeneszerző a saját előre elkészített gyászjelentésében, amely kedden jelent meg az olasz lapokban. – Közlöm ezt minden barátommal, akik közel álltak hozzám, és azokkal is, akik távolabb vannak, és nagy szeretettel küldöm nekik üdvözletemet” – folytatta Morricone, aki kérte, szűk körű szertartáson búcsúztassák. „Egyetlen oka van annak, hogy így búcsúzom el mindenkitől, és hogy privát temetést akarok: nem akarok zavarni.” A zeneszerző egy római kórházban hunyt el, ahová azt követően szállították, hogy otthonában elesett, és combnyaktörést szenvedett. A jelentések szerint a szerencsétlen baleset miatt fellépő komplikációk okozták a halálát.
Ennio Morricone 1928-ban született Rómában, trombitán játszó édesapja már korán hangszert adott a fiú kezébe, aki igazi tehetségnek bizonyult, hatévesen már zenét szerzett, és tizenkét éves volt, amikor bekerült az Accademia Nazionale di Santa Cecilia konzervatóriumba, amelyet hat hónap alatt elvégzett – ezért is hivatkozhatnak rá több nekrológban is a filmzene Mozartjaként. Tanult kórusvezetést, karéneket, végül trombita- és zeneszerzés szakon szerzett diplomát. Gyerekkorától kezdve számos komolyzenei művet komponált, az ötvenes évek elején azonban megrendelést kapott a rádiótól „amerikai stílusú” szórakoztató művekre, amelyek egy életre megváltoztatták a pályáját.
Előbb rádióműsorokhoz, majd álnéven filmekhez is készített zenét. A klasszikusokról a populáris műfajokra történt váltást a kényszer szülte, hiszen a jól jövedelmező munkák nélkül nehezen tudta volna eltartani a családját. 1956-ban vette feleségül Maria Traviát, aki a zenében is Morricone alkotótársa lett, több művének is ő írta a szövegét. Négy gyermekük született. „Biztosítom őt különleges szerelmemről, amely összetartott minket, és amelyet olyan nehéz szívvel hagyok el. Ez a legfájdalmasabb búcsúm” – üzente feleségének a gyászjelentésében a zeneszerző.
Morricone idővel kilépett az álnevek rejtekéből. A hatvanas években vígjátékokhoz komponált zenét, a saját bevallása szerint is súlytalan komédiáktól egykori iskolatársa, Sergio Leone filmjeinek köszönhetően szakadt el. Kettejük évtizedeken át tartó együttműködése olyan alkotásokat eredményezett, mint a Jó, a Rossz és a Csúf, a Volt egyszer egy Vadnyugat és a Volt egyszer egy Amerika. „Leone filmjeit a zene határozta meg, a jelenetek gyakran azért lettek hosszabbak, mert nem akarta, hogy a zene véget érjen. Emiatt lettek ilyen lassúak az alkotásai” – mondta a rendezőről egy interjúban.
A westernek mellett több műfajban is kipróbálta magát, dolgozott Bernardo Bertoluccival, ő szerezte Pier Paolo Pasolini botrányfilmje, a Salo, avagy Sodoma 120 napja című filmjének zenéjét. A klasszikus olasz horrorok, a giallók sem lehettek teljesek Morricone alkotásai nélkül, de a zeneszerző hátborzongató hatást ért el John Carpenter kultikus filmje, A dolog esetében is. A hetvenes évektől egyre többet dolgozott amerikai filmeken, bár otthonát nem szívesen hagyta el, Hollywoodban 78 éves korában járt először, így az álomgyár volt kénytelen alkalmazkodni a zeneszerzőhöz.
Évtizedes barátság fűzte Giuseppe Tornatoréhoz is, akiről többször elmondta, közös filmjeikben, mint a Cinema Paradiso vagy a Maléna, mindvégig egyenrangú partnernek, alkotótársnak tekintette őt a rendező. Hasonlóan elismerően nyilatkozott Brian De Palmáról is, akivel az Aki legyőzte Al Caponét és A háború áldozatai készítésén is együtt dolgozott. A zeneszerző előbbit tartja az egyik legjobb munkájának, amely a másik kedvence, az 1986-os A misszió zenéjéhez hasonlóan csak Oscar-jelölésig jutott, bár Morricone szerint mindkettőért megérdemelte volna az aranyszobrot. Az amerikai filmakadémia – miután 2007-ben életműve elismeréseként kitüntette – végül 2016-ban ítélte neki a díjat Quentin Tarantino Aljas nyolcas című filmjének zenéjéért.
Morricone többször járt Magyarországon az elmúlt évtizedekben, ő készítette a Koltai Lajos rendezte Sorstalanság zenéjét. „Csoda ember volt, minden elérte a lelkét és a szívét, és arra rögtön tudott zenét írni” – jellemezte a zeneszerzőt az operatőr-rendező.
Utolsó munkája a 2018 augusztusában Genovában leomlott Morandi híd halálos áldozatai előtt tisztelgő darab volt, a zenekarra és kórusra írt művet az újjáépített híd felavatásának előestéjén mutatják be, várhatóan még idén nyáron. Ezzel a szerzeményével, akárcsak a saját kezűleg megírt gyászjelentéssel, távoztából üzen vissza a közönségnek. A gesztus az életmű egészét tekintve független megjelenéstől és bemutatótól: Ennio Morricone kitörölhetetlen nyomot hagyott a világban.
Teljesítménye pontos felméréséhez legjobb, ha ismét hozzá fordulunk. „Az ihletről valóban az a véleményem, hogy túlmisztifikálják a jelentőségét – mondta a Hvg-nek adott interjújában. – A zeneszerzés, a megfelelőhangzás elérése kemény munka eredménye.”
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2020/28. számában jelent meg július 10-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/28. számban? Itt megnézheti!
