Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy az ország egyik népszerű üdülőhelyére sodort a sors szele immáron hat évtizeddel ezelőtt. Igaz, a nyári hónapokban ez a megállapításom némi gellert kap, mert a ránk zúduló üdülő- és turistaáradat számunkra, helyiek számára nehezen elviselhető, de ezzel együtt kell élni, és amúgy is – bármennyire igyekeznek a helyi vezetők – csak két és fél, maximum három hónapról van szó. A szezonhosszabbítást nem lehet kierőszakolni, mert az a fránya időjárás (eléggé el nem ítélhető módon) nem hajlandó alkalmazkodni az ebből élők pénztárcájához. Ilyenkor távol tartom magam a tóparttól, mert ott az állandó rendezvények miatt folyamatosan egymásnak ütköznek az emberek, amit én az intim szférám miatt kifejezetten zavarónak tartok; de ezzel, látva a hömpölygő tömeget, nincs mindenki így. A nyaralók úgy gondolják, hogy most övék a világ, őértük forog a Föld, előttük kell földig hajolni minden nem-nyaralónak, mert megfizették az árát. És szerintük ez eldönt mindent, ez így természetes.
Nem, egyáltalán nem szeretnék általánosítani, de nekünk itt ez így jön át. Mindig az hallatszik a legmesszebbre, ami a leghangosabb. És az ember mindig a rosszat veszi észre, a jó fölött csak átsiklik, mert természetesnek gondolja. Hadd mondjak erre egy aktuális példát: ha gyönyörűen le van takarítva a sétány az előző napi, borheti forgatag után, akkor nem azt látja az ember, hogy minden ragyogó tiszta, hanem azt az egyetlen, eldobott és összetaposott energiaitalos flakont, mert az feltűnő módon belerondít a kulturált környezetbe. Ennyivel tönkre lehet tenni fél tucat takarító munkás kora hajnali, többórás fáradozását. Ilyenek vagyunk.
Kánikulában a strandoknak már a megközelítése is problémás, a parton törölközőnyi helyet is nehéz találni. Természetesen ilyenkor a tájékára se megyek ezen intézményeknek. De hogy mégse maradjak le a kellemes hőmérsékletű víz üdítő és éltető simogatásáról, reggel korán nyeregbe pattanok, és a félszigetre vezető kerékpárúton áttekerek a még mindig ingyenes strandra (igaz, napközben a parkolásért már fizetni kell). Ilyenkor csak néhányan vagyunk, hihetetlen csönd és nyugalom vesz körül mindnyájunkat, a víz tükörsima és csábítóan hívogató. Egy idő után már ismerősként üdvözöljük egymást; olyan ez, mint egy klub, a korán ébredők és korán fürdőzők klubja. Szerencsére nem vagyunk sokan.
A kerékpárutat még egyszer meg kell említenem, mert ez a közlekedésünk szégyene. Az ország egyik legfrekventáltabb helyén egy keskeny, kritikán aluli minőségű úton tekerhetnek az arra tévedők, így gyakran előfordul, hogy aki tempósabban akar haladni, inkább két keréken is a forgalmas főutat veszi igénybe. Idén eddig még nem volt baleset... Írtam ez ügyben az illetékes kormánybiztosnak, hogy könyörgök, legalább ezt a kb. másfél kilométeres szakaszt... nem kaptam választ.
De minderről és minden más bosszantó dologról elfeledkezem, amint mélyen beúszom a vízbe, majd hanyatt fordulva a végtelen kék égboltot bámulom – ilyenkor teljes mértékben tudok azonosulni azokkal, akik Kék Bolygónak nevezték el jelenlegi lakóhelyünket. Ilyen testi és lelki felüdülés után, nem meglepő módon jó érzéssel és kitűnő hangulatban szoktam hazafelé kerekezni, amint ez pár hete is történt. A korábban már említett kerékpárúton, a jobb oldali sávban, szép szabályosan tekertem, amikor észrevettem a velem szemben kocogót. Hatalmas termet, kigyúrt izmok, kopasz fej, barna bőr, s természetesen csak egy apró kis gatya, hogy a nyakában és a karján csüngő, vastag, arany(nak látszó) csecsebecséket nehogy eltakarja valami is! Nyilván mindenki találkozott már ilyen vagy ehhez hasonló, konyhaszekrény-típusú megnyilvánulásokkal! Én tekertem, ő meg jött velem szembe, láthatóan arra várva, hogy majd kitérek. Nem tettem. Az utolsó pillanatban oldalra ugrott, majd rám üvöltött: Nem tudsz kitérni, te köcsög?!
Nos, ősz fejjel sok mindent megértem már, de köcsög még nem voltam. Most már túl vagyok egy ilyen jellegű keresztelőn is!
Tovább kerekezve, és elgondolkodva a történteken, arra jutottam, hogy valójában tényleg nagy az én vétkem! Mert amint megláttam ő hatalmasságát, azonnal le kellett volna szállnom a bicikliről, félrehúzódni a fűre, és minimum földig hajolva megvárni, amíg méltóztatik elkocogni mellettem. És bocsánatért esedezni, hogy én is létezem, és épp akkor merészeltem ott biciklizni, amikor ő urasága épp arrafelé méltóztatott elvégezni reggeli testmozgását. (Esetleg egy kis taps is megjárt volna a dagadó izmokért.) Később az is eszembe jutott, hogy igazából hálás is lehetek neki! Mert ha mondjuk tettlegességig fajult volna a dolog, akkor én még mindig a nádasban, térdig az iszapba süllyedve, földagadt képpel és bevert orral próbálnám összeszedni azt, ami a biciklimből még megmaradt. Lám, lám, minden csak nézőpont kérdése!
