Július elején a Fidesz elfogadta a státusztörvénynek hazudott bosszútörvényt, aminek drámai következményei vannak már most is az iskolákra nézve. De ez a törvény csak egy azon intézkedések közül, amik ellen az elmúlt tizenhárom évben oly sokszor emeltük fel a hangunkat, tüntettünk Tengernyi energia és idő folyt el az új Nemzeti alaptanterv, a sokszorosan megbukott tankerületi rendszer, a méltatlan bérezés és hasonló, súlyos problémák elleni tiltakozásra, miközben a gyerekeknek az iskolában csak egyre rosszabb lett. Az oktatásügyből ugyanis ez idő alatt éppen az ő szempontjuk veszett ki teljesen. Éhbérért dolgozó pedagógusokra, autonómiával nem rendelkező iskolákra, a világgal lépést nem tartó tananyagra képtelenség olyan oktatást építeni, ami jó a gyerekeknek. Sőt, a bosszútörvény és a hozzá hasonló kormányzati tébolyok egyik legsúlyosabb következménye, hogy lassan már beszélni sem beszélünk róla, elképzelni is egyre nehezebben tudjuk, milyenek lennének azok az iskolák, amelyek teljesítik azt az alapvető feltételt, hogy jó legyen bennük gyereknek lenni.
Amíg a tanári fizetésből nem telik új cipőre, nehéz gyerekközpontú iskolákról álmodozni
Éhbérért dolgozó pedagógusok, hiányzó matek-, természettudományos és nyelvtanárok, elmaradó órák tömkelege. Különórák, felvételi előkészítők, éjszakába nyúló tanulások, hogy valahogy pótolva legyen mindaz, ami az iskolákban elmaradt, miközben nemzetközi összevetésben a gyerekek kompetenciái egyre aggasztóbb képet mutatnak. Évtizedek óta felújításra váró iskolaépületek, festés, ha a szülők vállalják, kulturálatlan vécék, omladozó vakolat. Szülők által kifizetett vécépapír, tisztítószerek. Egy átlagos magyar iskola valósága ma sajnos az, hogy a legalapvetőbb féltelek sincsenek biztosítva. A pedagógushiány által leginkább érintett helyeken sokszor már a gyermekmegőrző funkciót sem tudják ellátni az iskolák, nemhogy a tanító, fejlesztő, támogató funkciót.
Egy-egy különösen elhivatott intézmény vagy tanár kivételt jelenthet ez alól, de a rendszer lassan mindenkit bedarál. Így az iskolák nemhogy nem a gyerekekről szólnak, hanem szinte büntetés számukra. Szép látlelet ez egy országról, amelynek kormánya büszkén hirdeti, hogy megvédi a családokat. Leginkább saját magától kellene megvédenie őket.
Ilyen körülmények között nehéz elengedni a fantáziánkat, és arról álmodozni, milyen lehetne az iskola, ami jó a gyerekeknek. Márpedig erre még akkor is óriási szükség van, hiszen hogyan is akarhatnánk komoly változást, ha nincs elképzelésünk arról, hogy merre is akarunk elindulni. Arról nem is beszélve, hogy ha a gyerekek érdekében a jelenben ellensúlyozni akarjuk az iskolarendszer hiányosságait, tudatosítani kell magunkban, mi is ezeknek a lényege túl a mindennapi, kézzelfogható problémákon.
Hogyan lesz az iskola az a hely, ahol testileg-lelkileg jó lenni?
Ha elég fontos lenne a gyerekek testi-lelki kiegyensúlyozottsága, az iskolák működését bátran lehetne úgy alakítani, hogy az ezt szolgálja. Kialvatlanul, fáradtan például nem lehet tanulni. Miért ne lehetne később kezdeni az iskolát, hogy a fejlődésben lévő szervezet kipihenje magát a tanulás előtt? Ha mi, felnőttek tudjuk, milyen fontos az elegendő mennyiségű alvás, miért pont a gyerekek esetén fogadjuk el, hogy ez nem teljesül? De ugyanez igaz az étkezésre is. Ha mi, felnőttek tudjuk, milyen fontos a helyes táplálkozás, miért pont a gyerekek esetén fogadjuk el, hogy a lehető legolcsóbban előállított menzakaját eszik nap mint nap egy húszperces ebédszünet keretében, ami alatt még sorban is kell állni és a következő órára is oda kell érni? Mi akadálya van annak, hogy finom és tápláló legyen az ebéd és hosszú az ebédszünet?
És miért ne szólhatnának a közös ünnepségek, tanévnyitók, tanévzárók arról, hogy a gyerekek és a tanárok a számukra legörömtelibb módon megünneplik önmagukat, a tanulást, a közös munkát, nem pedig teátrális előadások közben feszengenek kényelmetlen ünneplőkben a tűző napon?
Hogyan lesz az iskola az a tér, ahol kellemesen lehet időt tölteni?
Az iskola a gyerekek második otthona. Egy közösségi tér, ami barátságos és tanulásra alkalmas légkört kellene, hogy biztosítson. Ehhez képest ma az iskolaépületek sokszor korszerűtlenebbek, mint egy átlagos irodaépület, ahol felnőttek dolgoznak. Miért ne lehetne ezeket az épületeket a kor elvárásainak megfelelően átalakítani? Miért ne lehetne egy-két osztályonként közös tereket kialakítani, ahol a gyerekek nemcsak dolgoznak és tanulnak, hanem ki is tudnak kapcsolódni, esznek-isznak, beszélgetnek? Miért ne lehetne az iskolák előtt korszerű bicikli tároló? Miért ne lehetnének a menzák barátságos kinézetűek, világosak, tágasak? Vagy miért ne gondolhatnánk újra az osztálytermek alakját és bútorozását, hogy azok alkalmasak legyenek arra, hogy a gyerekek csoportmunkában tanuljanak? Hosszúkás, téglalap alakú tantermekben, nehezen mozgatható padokkal nehéz a frontális oktatástól eltérő módszereket alkalmazni, de miért ne lehetne ezeket a tereket is újragondolni azért, hogy a tanulás csoportban vagy épp interaktív módon történjen?
Hogyan lesz az iskola az a hely, ami tanulni tanít?
Sem Petőfi Sándor, sem Kodály Zoltán, sem Szabó Magda nem azért alkotott, hogy a gyerekek betéve tudják önéletrajzukat, hanem hogy élményt nyújtsanak: felvidítsanak, társaságot, elmélyülést adjanak. Miért mondunk le arról, hogy a gyerekeknek az olvasás örömét, a zene és a művészetek élvezetét adjuk át a magolás helyett? Vagy arról, hogy az adórendszerek megismerése matematika órán a százalékszámítás elsajátítását, történelemórán pedig az újraelosztás társadalmi hatásainak megismerését szolgálja? De beszélhetünk a testnevelésről is. Ahelyett, hogy a gyerekek minél távolabbra tudják eldobni a medicinlabdát, miért ne lehetne a testnevelés órák szerepe az, hogy a gyerekek megtapasztalják a mozgás örömét, megtalálják azt a mozgásformát, amit következetesen és szívesen végeznek életük során?
Az iskola célja ma már rég nem az kellene hogy legyen, hogy a gyerekek fejébe töltse az elérhető tudások összességét. Ez egyrészt lehetetlen, másrészt felesleges. Önmagában a lexikális tudás hangsúlyozása és így a jelenlegi alaptanterv tartalma maga az értelmetlen büntetés. Az iskolának a valóságról kellene szólnia, ahol a tantárgyak szervesen összekapcsolódnak, hogy a gyerekek a valóság egy-egy szeletét értsék meg általuk, kialakítsák a saját véleményüket. Nem utolsósorban pedig azt is át kellene adniuk a gyerekeknek, hogy hogyan tudják megőrizni testi-lelki egészségüket.
Hogyan lesz az iskola az a hely, ami sikert és önbizalmat ad?
2023-ban az iskola már nem a folyamatos vizsgáztatás tere kellene hogy legyen. A tanár nem azért van, hogy smasszerként lebuktassa azokat, akik „nem készültek”. A jó iskola arra kíváncsi, hogy mit tud a diák, ezáltal sikerélményt, motivációt, önbizalmat ad. Miért ne lehetne természetes az iskolákban, hogy bizonytalanság esetén mindig jobb kérdezni, mint csendben maradni, hogy a tanárnak van ideje segíteni a kérdezőket, bátorítani a nehézséggel küzdő diákokat? Egy elképzelt, ideális iskolában a befogadó és nyitott közösségre való törekvés megkérdőjelezhetetlen, ezért senkinek nem furcsa, hogy nem mindenki ugyanazt a feladatot csinálja az órán, hogy mindenki képességei és érdeklődése alapján kap feladatot. Miért ne lehetne végre természetes az, hogy a tanulás nem egy futóverseny, hogy a világ rendje – sőt szépsége –, hogy nem vagyunk ugyanolyanok, ezért tanulni is mindenki kicsit máshogy tud a legjobban? Egy ilyen iskolában a gyerekek azt is megtanulják, hogy a hibázás, sőt a kudarc is az élet része. A kérdés nem az, hogy ki hányszor téved vagy ront el néha dolgokat, hanem hogy mit lehet ebből tanulni, hogyan lehet a kudarcból megerősödve továbblépni.
Ennek a szemléletnek az érvényesüléséhez persze össztársadalmi szinten is változásra lenne szükség. A bizalomhiányos, sokszor tekintélyelvű kapcsolódások helyett partnerségre, együttműködésre lenne szükség egymás között ahhoz, hogy ez az iskolákban is meg tudjon valósulni.
Hogyan lesz az iskola az a hely, ahol a délutánok és az esték a pihenés jegyében telnek?
Magányos háziírás és magolás helyett egy ideális iskolában a diákok iskolaidőn belül elsajátítanak minden fontos tananyagot. A késő délutánok, esték során pedig semmi dolga ne legyen a gyerekeknek, csak hogy együtt legyenek családjaikkal és barátaikkal, játsszanak, beszélgessenek, töltődjenek. Ha egy felnőtt ember átlagosan napi 8 órát dolgozik a munkahelyén, miért várjuk el a gyerekektől, hogy a napi 6-7 tanórát követően még órákig magányosan görnyedjenek a házi feladatuk fölött?
Hogyan lesz az iskola az a hely, ami partnerségben dolgozik a szülőkkel?
Egy szülőnek elsődleges szempontja, hogy az iskola, a gyereke második élettere biztonságos, a fizikai és mentális egészséget támogató hely legyen. Ezen célok teljesüléséért a legtöbb szülő bármit megtenne, gyakran akár otthon, plusz munkával helyettesítené a tanárokat, de az iskola közszolgáltatás, tehát egy normális világban nem a szülőnek kell otthon tanítania a gyerekeket, és nem az adózott fizetéséből kell különórákat fizetnie.
A gyerek boldogsága, boldogulása és fejlődése a szülő és a tanár célja is, és ezért közösen dolgoznak. A szülő tud segíteni összekapcsolni az otthon, a környezetünk és az iskola valóságát és így az iskolában megszerzett tudás elmélyülését. Ha a tanár behívja az iskolába beszélgetni, nem kell automatikusan félnie, hogy baj van, ez csak egy rendszeres alkalom, ahol megosztják egymással a gyerek életével kapcsolatos információkat. Ahogy a szülőnek sem kell aggódnia, hogy a gyerek akár egy-egy nehezebb családi helyzet vagy hétköznapibb nehézség során hogyan fog megbirkózni az iskolával, mert beszélhet a tanárral, hogy megfelelően kezeljék majd ezt. Persze ez a vágyott állapot nemcsak az oktatásban feltételez szemléletváltást, hanem a megélhetés kérdésében is. Ahhoz, hogy a szülő bevonása az iskolai életbe megvalósulhasson, annak is teljesülnie kell, hogy ne kelljen 10-12 (14) órás műszakokban dolgoznia a szülőknek azért.
Mi lesz az oktatással, ha végre vége ennek a rendszernek?
A Fidesz intézkedéseinek legsúlyosabb következménye, hogy a magyar gyerekek nincsenek jól. Gyermekvédelmi szakemberek és gyermekpszichológusok sora hívta föl a figyelmet arra tavaly ősszel, hogy a gyerekek Magyarországon a túlterheltség és a jövővel kapcsolatos pesszimizmus miatt elmagányosodottak, szoronganak, figyelemzavarral, súlyosabb mentális zavarokkal is egyre nagyobb arányban küzdenek. A gyerekek tehát nagyon nincsenek jól, és ebben az oktatásnak nyilvánvalóan döntő szerepe van! Miközben a kormány állítólag családbarát, a magyar iskolarendszer úgy bánik a gyerekekkel, mintha valami rosszat csináltak volna és büntetésben lennének.
A bosszútörvény és az egyéb hasonló intézkedések ellen folytatott, reménytelennek tűnő küzdelem következménye az is, hogy a gyerekközpontú iskola már az álmainkban sem szerepel, a közbeszédnek sem része. Ehelyett maradt az, hogy legyen tisztességes a tanárok bére, legyen pénz a beázás lefestésére, vécépapírra. De ezen feltételek teljesülése esetén is még rettenetesen messze lennénk attól a vágyott állapottól, hogy a gyerekeknek jó legyen az iskolákban és azon kívül is. Gyerekközpontú iskolákra van szükségünk ahhoz, hogy a gyerekek jól legyenek, és esélyük legyen egy kiegyensúlyozott, sikeres felnőttkorra.
Amíg a Fidesz rendszerében élünk, a mai oktatási rendszer alapjaiban nem fog megváltozni, de mégis fontos, hogy beszéljünk arról, hogy milyen iskolákat is akarunk a gyerekeknek. Egyrészről azért, mert fontos tudatosítanunk, hogy mi a lényege annak, ami hiányzik a jelenlegi oktatásból ahhoz, hogy otthon érdemben tudjuk ellensúlyozni annak hiányosságait. Másrészt azért, mert ha egyszer vége ennek a rendszernek, már pontosan tudnunk kell, hova akarunk eljutni az oktatásban. Akkor már nem lesz idő víziót, célokat összerakni, akkor már cselekedni kell. És végül azért, mert a legrosszabb, ami történhet velünk, ellenzéki közösséggel, hogy még a vágyak, elképzelések is kivesznek belőlünk arra vonatkozóan, hogy milyen Magyarországon szeretnénk élni, milyen iskolákat, milyen társadalmat szeretnénk annak érdekében, hogy itt jó legyen a gyerek- és felnőttkor egyaránt.
A szerző Újbuda országgyűlési képviselője, a Momentum-frakció tagja
A Magyar Hangban megjelenő véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját
