Az utóbbi időben a közbeszédet eluralta a pedofilmentegető tanárember kegyelmi ügye, amivel kapcsolatban – bár hárman is vitték a balhét elfele – vélhetően soha nem tudjuk meg a teljes igazságot. A rogáni agytröszt nyilván mindent megpróbál elkövetni annak érdekében, hogy a kormányzati kommunikáció mielőbb visszatérhessen a botrány kitörése előtt már hetekkel megkezdett sikerpropagandához, jelesül az infláció legyőzéséhez és a gazdasági növekedés beindulásához.
Az infláció legyűréséről most nem ejtenék sok szót: a KSH adatait, különösen az inflációs számításokat, mindig is érték mindenféle módszertani kifogások. Ennél is nagyobb baj, amiről éppen a Magyar Hang Időgép-mellékletében olvashattunk: nevezetesen, hogy a mindenkori hatalom miként igyekezett a statisztikai jelentéseket befolyásolni. Nyilván csak a rossz májam okozza, hogy némi összefüggést vélek felfedezni a hivatal elnökének tavalyi lecserélése, néhány munkatárs kiebrudalása, majd az októberben hirtelen tíz százalék alá kerülő inflációs adat között. Hogy azóta tovább csökkent a pénzromlás mértéke, kétségtelen. De hogy pontosan mennyi, azt talán még azok a statisztikusok sem tudják, akik januárban csökkenő üzemanyagárakat tapasztaltak, miközben csak az adótartalom 41 forinttal nőtt, literenként.
Az inflációs mesék helyett most fordítsuk figyelmünket inkább az ígéretre: idén ismét jelentős mértékű-ütemű gazdasági növekedés várható. (Hogy a statisztikákkal kapcsolatos aggályok nem teljesen alaptalanok, az is igazolhatja, hogy a kormányzati tényezők már tavaly félévkor is várták a stagnálásból való kilábalást, amit csak a harmadik negyedév után jelzett vissza a 0,9 százalékos KSH-adat, talán nem teljesen függetlenül attól, hogy közben személycsere történt a GDP-t számoló főosztály élén.)
A gazdasági növekedés beindulásával kapcsolatos optimizmust egyelőre a Központi Statisztikai Hivatal adatai nem támasztják alá: a 2023. IV. negyedéves GDP az előző negyedévhez képest változatlan, az előző év hasonló időszakához mérve is csak 0,4 százalékos növekményt mutat, aminek ellenére a nemzeti össztermék teljes éves mutatója csak a 2022-es érték 99,2 százaléka. Mindezek ellenére persze elképzelhető, hogy a növekedés beindul, és – ahogy a kormányzati propaganda hangoztatja – Európában nálunk fog leginkább emelkedni. (Úgy látszik, e tekintetben is bajnoki babérokra törünk, nemcsak a pénzromlás mértékében,)
Ha hiszünk a kabinet jóslatainak, akkor azért azt a kérdést is fel kell tennünk, hogy a gazdasági növekedés hajszolása valóban jó-e nekünk, tényleg megoldást jelent-e minden bajunkra, netán újabb nehézségek forrása lesz. Azt talán mindenki könnyedén belátja, hogy ha globálisan nézzük a dolgot, akkor a folyamatos növekedésre való törekvés az emberiség lassú öngyilkossága. Mivel a Föld erőforrásai végesek, ezek óhatatlanul el fognak fogyni, ha minden ország és azokon belül minden vállalat állandóan és egyre többet kíván termelni, szolgáltatni, profitálni. Ennek belátása egyszerű: évről évre több erőforrást használunk fel, mint amennyit a Föld regenerálni képes. (Már az sem volt egészséges, amikor – körülbelül 1970-ig – a glóbusz minden megtermelt erőforrását feléltük, de mára ott tartunk, hogy az úgy nevezett túlfogyasztás napja már július végén eljön.)
Ráadásul az ásványi anyagok és energiahordozók elpazarlását, valamint az ép ésszel felfoghatatlan mértékű szeméttermelést eredményező állandó növekedési kényszer kifejezetten értelmetlen és felesleges termékeket-szolgáltatásokat hoz létre. Egy igen egyszerű példa: megspóroljuk azt a félperces „munkát”, ami a karóránk felhúzásával járna, ám ennek érdekében évente több százmillió gombelemet gyártunk (és dobunk ki). A példák vég nélkül folytathatók lennének a divat miatt leselejtezett ruháktól kezdve, a műszaki cikkek és szoftverek kihasználhatatlan szolgáltatásain át a világ túlfeléről repülővel szállított gyümölcsökig, és tovább, és még tovább…
Hogy a probléma még sokkal súlyosabb legyen: a gazdasági növekedés jó és rossz következményei messze nem egyenletesen oszlanak el. Míg egyes országokban általános a jólét, és szinte mindenki élvezheti a szép, új világ „áldásait”, addig másutt mérhetetlen a nyomor, sokaknak a napi betevő falat megszerzése sem adatik meg. Ugyanilyen aránytalanság mutatkozik a gazdasági növekedésből származó globális haszon felosztásában is: mint az Köves Alexandra ökológiai szakközgazdász már egy öt évvel ezelőtti interjúban elmondta, a növekedés hozadékából az emberiség fele egyáltalán nem részesül, míg a hozam 82 százaléka (!) a legfelső egy százalékot gazdagítja. Az erőforrásokhoz való hozzáférés egyenlőtlen és tovább koncentrálódik. (Ugyan most nem témánk, de ezen adatok birtokában talán az egyre erősödő migráció is érthető és megérthető.)
Magyarország területe, gazdasága, népessége ugyan olyan kicsi, hogy a gazdasági növekedés okozta károk mértéke is csekély a globális veszteségekhez képest, de úgy tűnik, hogy dicső kormányunk e tekintetben is igyekszik a világ élvonalába kerülni. Erre utal, hogy akkumulátor nagyhatalommá akarják tenni kis hazánkat, és csak Kínát nem kívánják megelőzni e tekintetben. Félreértés ne legyen, nem a nagyot álmodással van baj: törjünk élre bármi olyasmiben, ami megfelel az ország adottságainak és jelentős hozzáadott értéket képvisel. De az akkumulátor-gyártáshoz semmilyen feltétellel nem rendelkezünk: nincsenek ilyen alapanyagaink, nincsenek korlátlan energiaforrásaink, nincs elegendő víztartalékunk és nincs kellő mennyiségű munkaerőnk. Az akkugyárak óriási mértékben fogják emelni a GDP-t (amivel a kormány nagyhangon dicsekedhet ugyan), de ami szinte semmivel sem fog hozzájárulni a magyar költségvetéshez és a nemzet jólétéhez.
A nemzet jólétéhez és jól létéhez amúgy nemcsak a most beáramló kínai tőke nem fog hozzátenni, de nem sokat hozott a korábbi sok-sok ezermilliárdnyi uniós támogatás sem. A pontosság kedvéért: belépésünk óta 58 424 millió euróval kaptunk többet az uniótól, mint az általunk befizetett összeg, és ebből a felfoghatatlanul nagy summából nettó 51 391 ezer millió eurót már az Orbán-kormányok kaptak.)
Ahogy a Kádár-rendszer súlyos hibát vétett, amikor a külföldi hiteleket nem termelő beruházásokra költötte, hanem a közhangulat javítására (gulyáskommunizmus, fridzsiderszocializmus) fordította, éppen úgy pazarolták el Orbánék a felzárkózást biztosítani hivatott forrásokat stadionokra, hokedli méretű kilátókra, sehova nem vezető bicikliutakra, tarra vágott erdő lombkoronasétányára, minden létezhető hely térkővel borítására, bármire, aminek költségeiből 20-30-50 százalékot el lehetett síbolni. Így aztán a látványos GDP-adatok mögött a nemzet felemelkedése helyett csak egy szűk családi-haveri kör mértéktelen gazdagodása áll. (Csak egy kis demagóg illusztráció kedvéért: Mészáros Lőrinc szerény, 27 milliárdot kóstáló luxusladikja nagyjából másfélszer annyiba került, mint a Kútvölgyi kórház teljes külső-belső felújítása, öt új műtővel, sürgősségi és intenzív részlegek, valamint endoszkópos vizsgáló kialakításával…)
Ráadásul a „nemzeti tőkésosztályt” nem kemény piaci küzdelmek nevelték ki, hanem lezsírozott állami tendereken híztak, úgyhogy még versenyképességre sem igen tehettek szert. Nem tűnik túl merész jóslatnak, hogy az őrült tempóban zajló akkumulátorgyártó beruházások, de akár még a hirtelen előtérbe tolt katonai beszerzések és fegyvergyári befektetések is fejőstehénként szolgálnak némelyek számára. (Ha valaki rosszindulattal vádolna, az vessen egy pillantást a napokban 13 000 forintért meghirdetett, két éve tízmillióért vásárolt lélegeztetőgépek ügyére.)
Tudom, hogy butaság ennek a rezsimnek ilyesmit javasolni, de azért megemlítem: az ENSZ közgyűlése még 2011-ben elfogadta, hogy az egyes országok fejlettségét mutató nemzetközi összevetésekben a GDP mellett a GNH (gross national happiness) is szerepeljen, annak érdekében, hogy az egyes nemzetgazdaságok megítélésében az állampolgárok elégedettsége is kifejezésre jusson. A bruttó nemzeti boldogság mutatója a lakosság közérzetét méri, mert – és ez a lényeg – a társadalom fejlődése csak akkor üdvös, ha az anyagi és a lelki-szellemi gyarapodás egymást erősíti. A mutató főbb pillérei éppen ezért:
– az emberek lelki jóléte (ezen belül az élettel való elégedettség, a pozitív élmények megélése, a negatív élmények lelki-szellemi feldolgozása),
– az életszínvonal,
– az egészség,
– a kultúra,
– az oktatás,
– az életerős közösségek (ezen belül a pénzben-időben-munkában nyújtott adományozás, a közösségi kapcsolatok, a közbiztonság, a család),
– a jó kormányzás (ezen belül a jó eredmények, az állampolgárok jogainak maradéktalan betartása, a politikai aktivitás mértéke),
– no meg a minden fejlesztési döntésben kötelező környezettudatosság.
Azon évek óta megy a szájkarate, hogy merjünk-e kicsik lenni, vagy merjünk-e nagyot álmodni. Ideje lenne talán egy igazán szép álmot látni.
