Persze, kétarcú, mint minden más ebben a rendszerben. A politikai vezetés úgy tesz, mintha nem is lenne Elnökség, és meg is szokták az ilyesmit, ha úgy tesznek, mintha valami nem lenne, akkor az talán nincs is. Baljós előjelekkel kezdődik. Komor felhők az együttműködés égboltján. Magyarország elszigetelten, szinte valamennyi fontos témában szemben a 26 tagállammal. A miniszterelnököt nem hívják meg az Elnökség kezdetén az Európai Parlament rutinszerű ülésére. Orbán Viktor időközben szélsőjobboldali kampányba kezd. Külön politikát visz a háború ügyében, sunyi, titkos egyezményeket köt a pekingi vezetéssel, lelkesen támogatja Szerbia tagfelvételi kérelmét.
Hasonló volt a helyzet 2011-ben, az első magyar uniós elnökség idején, amikor még Helsinkiben vezető diplomataként vehettem részt a munkában. Az egy évvel korábbi kormányváltás után nemcsak a felső és középszintű vezetést cserélték le, hanem komplett szakértő stábokat is, emiatt – diplomáciai kifejezéssel élve – erős kétségek fogalmazódtak meg a magyar uniós elnökséggel kapcsolatban. Az új magyar médiatörvény szinte minden tagállamban heves tiltakozásokat váltott ki, ami azt is felvetette, hogy Magyarország alkalmas-e a soros uniós elnöki tisztség ellátására. Az ellenállás olyan erős volt, hogy Győri Enikőt, az uniós ügyekért felelős államtitkárt nem voltak hajlandóak fogadni a finn fővárosban, még konzultációra sem.
Már akkor sokan kérdezték tőlem, és kérdezik manapság is, hogy mit is jelent az Európai Unió „elnöksége”, jó-e ez Magyarországnak, nincs jelentősége, vagy csak feleséges idő- és pénzpazarlás. Az elnökség rendszerét 1958-ban vezették be, akkor még az unió (elődje, a Közös Piac) meglehetősen új intézmény volt, és azt a célt szolgálta, hogy a tagállamok tisztviselői és hivatalai jobban megismerjék a közös munka részleteit, valamint kulturális és társadalmi programokban népszerűsítsék az európai gondolatot. A tagállamoknak ugyanakkor lehetőséget adott arra, hogy más országokban rendezvényekkel (filmfesztiválok, koncertek stb.) hívják fel magukra a figyelmet. Ha akarják, persze, és a többségük akarja is. Csak hát a mi esetünkben minden másképpen van.
Orbán Viktor az esemény előestéjén durva, szinte támadó cikket közölt a Magyar Nemzetben, betetőzve ezzel az évek óta tartó, „Brüsszelt” káromló, szűnni nem akaró megnyilvánulásfolyamatot, megcélozva a minden rosszból soha ki nem hagyható Soros Györgyöt. Budapesten dolgozó külföldi diplomaták szerint Orbán és tanácsadói, vagyis a Karmelita sötét folyosóin kavart stratégia szerint inkább elhallgatni akarják az európai gondolatokat, semmint az eredeti céloknak megfelelően népszerűsíteni.
További feszültségtéma a „magyaroknak járó pénzek visszatartása”, amiről Navracsics Tibor, a megbízott behajtóember egy időben nagyon bizakodóan nyilatkozott, sőt odáig is elment, hogy „az elnökségig biztosan megnyílnak a pénzcsapok.” Sokan, többek között Jennifer Rankin, a brit Guardian jól értesült munkatársa úgy vélik, hogy Orbán szívesen vette volna, ha az elnökséget elveszik tőle, ez újabb szitkozódási és a „már megint bennünket bántanak” propagandahullámot indított volna el, ám erre a valóságban nem volt reális esély, és Lengyelország, a soron következő tagállam – a felmerülő szervezési nehézségek miatt – nem is vállalta volna. Rankin szerint Magyarország politikai értelemben már nem is uniós tag, Orbán csupán „Putyin nagykövete” a szövetségben (de ez egy másik publicisztika témája lenne).
A nyilvánosan meghirdetett program nagyjából követi a szokásos sémákat (versenyképesség, kohéziós politika alakítása, gazdaközpontú agrárium, migrációs gondok). Az sem véletlen, hogy Orbán ebben az időben, kihasználva a politikai ellenszelet, kezdte el a jobboldali pártcsalád szervezését, és abban jól számolt, hogy az amúgy is érzékeny időszakban minden szélsőséges irányvonal meghirdetése kiváltja a média érdeklődését, és ebben nem kellett csalódnia (ez is egy másik publicisztika témája lenne).
A magyar társadalmat és közéletet nem hozza lázba az elnökség, sőt úgy néz ki, mintha éppen nem is történne semmi. De hát miért is hozná lázba, hiszen nem is várhatunk tőle semmit. Sokkal fontosabb a „Futballbírók elcsalták az Európa-bajnokságot” és a „Párizsnál jobb olimpiát rendeznénk” témák. A Trumptól lopott jelszó (nem is írom le, annyira bántja a szememet) valóságos arculcsapása az európai gondolkodásnak.
Valami azonban mégis történik. Az Építési és Közlekedési Minisztérium egy rendeletmódosítást adott ki arról, hogy az Elnökség idején a diplomata-rendszámú autók használhatják a buszsávot. Tudjuk jól, hogy eddig is használták. Most legalább legálisan tehetik, a feleségek könnyeben intézhetik a karácsonyi bevásárlást. (A cikk leadásakor, július 8-án délután további sötét felhők gyülekezése várható.)
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2024/28. számában jelent meg július 12-én.
