A kultúra leuralása következik, a könyvek jönnek, úgy tűnik. Kezdődött a darálással, majd megtörtént a könyvterjesztés bekebelezése és a fóliázás; ezek voltak a kezdő lépcsőfokok, úgymond a szoktatás, ezután érkeznek majd a durvább dolgok. Ne legyenek kétségeink, a cél minden olyan mű eltüntetése, amely nem fér bele az általuk építgetett világképbe. A következő lépés a kritikus sajtó ellehetetlenítése, mondvacsinált okokkal, törvényileg szabályozva, idegen források kriminalizálásával, holott a kormány, külföldről nézve, ugyanilyen források felhasználásával építette ki saját propagandahálózatát Romániában, Szerbiában és másutt is – a magyar adófizetők finanszírozásával. Aztán amikor már minden csendes, és csupa szép dolog fedi el a rothadó rendszert a pártvezetők legnagyobb megelégedésére, következik az olvasó, a színházba és a moziba járó ember megregulázása, azaz a kultúrafogyasztás NER-kompatibilissé tétele.
Én magam, megelőzve a teljes letarolást, sajátos könyvmentő akcióba kezdtem: ahogyan az anyagiak engedik, megvásárolgatom gyermekeim számára a ma még kapható, később valószínűleg indexre kerülő köteteket, amelyek nyilvánvalóan a könyvtárakból is eltűnnek majd. Nem jobb- és baloldali hitvallás mentén válogatok az írók közül, hanem értékközvetítés alapján. Márai éppúgy a listámon van, mint Krasznahorkai vagy Esterházy és Bödőcs, Bottoni éppúgy, mint TGM vagy Orwell, mindenki, akitől a NER-nek borsódzik a háta! A felsorolás eklektikus, nem tagadom, de inkább a sokszínűség, mint az avítt barna inges archaizálás. A jövőnek gyűjtök, hozzá fognak férni a tiltott irodalomhoz, a Gondolatrendőrség tehetetlen lesz…
Akcióm helyességében még jobban megerősített az az eseménysor, amely írásom tervezgetése közben zajlott le, nevezetesen a Nemzeti Múzeum „L. Simontalanítása”, amely a patinás kulturális intézmény NER alatti válságos időszakának egyik újabb kutyakomédiájaként kerül be az évkönyvekbe. Dúró Dóra mint Cenzné (akinek, ugye, van egy ura, ahogyan Hofi mondotta volt) szemet vetett a World Press Photo-kiállításra, amelyben nem szerepel árvalányhaj, darutoll meg Bocskai-mente (a való élet és annak színes ábrázolása annál inkább), és ilyeténképpen veszélyes a nemzet gyermekeire, ezért menten „ledarálta” azt a költő-borász főigazgatóval együtt, majd ment puszipacsira a Karmelitába. Igazi orosz tempó ez, kicsi észak-koreai beütéssel, hiszen ebben a történetben is eltűnik valaki pillanatok alatt, még ha nem is fizikailag… Amíg körön belül kaszabolják egymást, addig nincs baj, gondolhatnánk, tegyék, eggyel kevesebb legalább, de sajnos nem így van: a magyar kultúrát, Magyarországot teszik nevetségessé a világ előtt, de ők büszkék erre is, isznak is rá egy kupicával Hatvanpusztán.
Ez persze csak egyetlen momentum a magyar kultúra hanyatlásának 2010 óta íródott történetében. Számtalan más romboláson keresztül jutottunk el oda, hogy egy ország csámcsog például az egykori Való Világ-os biztonsági őr válogatott tahóságain. A koncepció egyre nyilvánvalóbb: az igénytelen kommersz terítése minden fellelhető csatornán, ami érték, gondolkodásra, összetettebb világmagyarázatra utal, az Brüsszel meg a kommunisták aknamunkája, nincs helye a nemzet szemmagasságában. Félek, hogy a folyamat fel fog gyorsulni, amint kitessékelnek minket az Európai Unióból. Onnantól nem lesz megállás; kérdés az, hogy lesz e még visszaút a kényszerű kijózanodás után. Lesz-e esélyünk Gáspár Győző-kötettel részt venni a Frankfurti Könyvvásáron?
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2023/46. számában jelent meg november 17-én.
