Történt valami 2019. október 13-án. Csaknem egy évtized telt el a Nemzeti Együttműködés Rendszerének keretein belül, amelyben az – mint tudjuk –, hogy mi számít nemzetinek és mi számít együttműködésnek, azt a Fidesz mondja meg. Így volt ez még a legtöbb nagyvárosunkban is. A polgári Magyarország ígérete mindig ígéret maradt – pontosabban: nyilvánvalóvá vált, hogy puszta hazugság volt, amely jól hangzó jelszavakat puffogtatott, miközben sosem gondolta komolyan azokat.
Az egyre többször elutasítással végződő területfoglalási engedélykérések, a városi ellenzékiek sárba tiprása, a tüntetésen megjelenők rejtélyes elbocsátásai, a „dicsőséges nagyurak”, akikről tudjuk, hogy legtöbbször nem a nyakuk, hanem a tenyerük viszketett, amikor szívesen arcon csapták volna az ellenfeleiket, akiket ők ellenségekként érzékeltek mindig is, és akik már rég elfeledték, milyen valódi jogállami keretek közt működni. El sem tudták képzelni, hogy valaha menniük kell majd ezekből a székekből.
Aztán megtört a jég. Rengeteg egyezkedés, rabszolgatörvényes tiltakozások, tv-székházban töltött éjszaka, közös tüntetések, közös kezdeményezések. Lett mindezekből egy önmagában hosszú idő óta először hinni tudó ellenzék. Amikor egyre többen hitték, hogy Hódmezővásárhelyből több is lehet. Hogy nem egyetlen „labda” pattant fel, ráadásul nem is véletlenül. Egy első siker után talán másodikat is bezsebelő, színes, egy színpadon először nagyon furcsán ható társaság, és persze azok a fanyalgók, akik azt kérdezték folyton, hogy „mégis mit műveltek ti együtt?”.
2019. október 13-án, nagyjából este tíz óra körül már senki sem kérdezett ilyesmit. Egyértelművé vált: kormányváltást keresünk. Együtt. És külön-külön is, természetesen, de egymás nélkül nem fog menni. Különböző ösvényeken járunk, de ugyanazt a hegyet másszuk. Hosszú idő óta először, a hegy csúcsán sikerült találkoznunk. Lett belőle ellenzéki siker, nagyjából hárommillió ember, akik most olyan településen élnek, amelyet ellenzéki vagy független polgármester vezet, és lettek újra meghallgatott polgárok, lettek olyan helyi újságok, amelyek végre nem a propagandát harsogják.
Üldözik is ezeket a csapatokat azóta is rendesen, de nem számít. Üldöztetve lenni a NER-ben, annyit jelent, mint tényezőnek lenni. Ellenzéki településvezetőnek lenni ma kötéltáncot jelent a költségvetésben, kemény küzdelmeket az egyébként sok esetben üresfejű – de mindenképpen üres lelkű – és rendkívül aljas városi ellenzéki fideszesekkel, akiknek korábban a NER-által teremtett vashenger adta a lendületet, a know how-t, a lehetőséget a korrupcióra, és a modellt a polgárokkal való bánásmódra, akiket ily módon helyi szinten is kezelhettek alattvalóként, úgysem ér véget ez az egész – gondolták akkor magukban sokan.
Ellenzéki településvezetőnek és ellenzéki politikusnak lenni ma különleges felelősség. Nem csak a polgárokért és önmagunkért vagyunk felelősek, de egymásért is. Egy különös játékelméleti láncolat látszik kirajzolódni az elmúlt évek eseményeiből. Míg 2018 év végén a hiányzó hős problémáját kellett megoldanunk, 2019 őszére megszülettek a hőseink. Most azonban kooperatív modellekre van szükségünk. Más szóval: arra van szükség, hogy vigyázzunk egymásra. Vidéken, Budapesten, kis falvakban és nagyvárosokban, az ország minden pontján. A szövetségnek van itt az ideje, nem a tülekedésnek, és nem is annak, hogy ha valaki valamit elront, azonnal a fejére olvassuk a sajtóban.
Gyerekkoromban volt divat, hogy félig viccesen egy-egy étteremben kiírták, „ha elégedett volt velünk, mondja el barátainak, ismerőseinek. Ha nem volt elégedett, szóljon nekünk!” Nehéz ilyen teher alatt ma ellenzékiként dolgozni, de nem lehetetlen. Mérhetetlen munka ez, és a fent említett felelősség olyan nyomás alatt tartja a friss polgármestereket is, amely mellett a tökéletes munkavégzés aligha elvárható. Ismerjük ezt az élet minden területéről. Miért éppen egy politikus tudna hibátlanul dolgozni? De most tényleg annak van itt az ideje, hogy ha kritizálni akarunk, azt annak kell mondanunk, aki elkövette a hibát, mert így tudunk előbbre jutni. Így tudunk azért dolgozni, hogy a következő napon jobban menjen. Ha másként cselekszünk – pláne kormányzati sajtóban – akkor mindannyiunkkal rosszat teszünk. Főképp nem szabad egy egykor szebb napokat látott, kormányszócsővé silányított napilapban vagy a propagandacsatornává tett Kossuth rádióban kritizálni az új vezetőket. Nem azért, mert hibákról nem beszélünk, hanem azért, mert egy egyébként is többszörös túlerőben élő társaság kifulladását és bukását késleltetjük vele.
Ma már, ha a parlamenti többségre nézek, bizony, alig van köztük, aki nem a kifáradt, papírból bármit felolvasó, hangsúlytalan és cinikus kiszolgálószemélyzet képét mutatja. Elfáradtak egymástól, elfáradtak a kritikáktól, elfáradtak a folytonos háborútól, amelynek kirobbantói és megőrzői is maguk voltak. Nem jöttek rá, hogy miközben valakivel mindig hadakoztak, szép lassan felőrölték önmagukat is. 2019 októberében nem a győzelmek voltak a különlegesek. Azok következmények voltak. Történt abban az évben valami sokkal fontosabb.
Az odavezető út, a teljes szövetségek a városok és községek demokratái között, valamint a választók hite abban, hogy végre most nem lesz hiábavaló elmenni, mert a szomszédom is elmegy. Végre nem ugyanaz ismétli majd önmagát a települések élén, ami az ország élén is, mert most elegen leszünk. Ez a hit volt különleges. És – persze – senki sem hibátlan. Azért dolgozik a Fidesz, hogy a csépelés közben a lehető legtávolabb kerüljön egy friss ellenzéki vezető a hibátlantól. De nekünk nem szabad most széthúznunk. Ettől lettünk erősek tavaly ősszel. És ettől lehetünk erősek 2022-ben is.
Mindannyian ismerjük azokat a sportolókat, akik világbajnokságot nyernek, aztán a végső futásuk után oxigénsátorba kerülnek, vagy mentő viszi el őket. Őket a hit viszi át a célszalagon, így túl tudnak nyúlni a saját teljesítőképességük határán. Erre képes az ember. És csoportok is képesek rá. Ha összetartanak. Tavaly ősszel kézzelfogható bizonyítékaink lettek rá. Higgyük el újra!
A szerző országgyűlési képviselő, a Magyar Liberális Párt - Liberálisok elnöke
