A kegyelmi botrány sok következménnyel járt és járhat még a magyar társadalomban. De sehol nem annyira, mint a református egyházban, amely hetek óta szakadék felé rohan. Klasszikus példája annak, amit Bibó István a valóságérzékelés eltorzulásának nevez, ami hisztérikus, önsorsrontó magatartáshoz vezet. Mit nem képes érzékelni az egyház ebben a helyzetben?
Mindenekelőtt azt, hogy számára a tét sokkal nagyobb, mint a társadalom bármely más szelete számára. Akármennyire is nagy turbulenciát okozott ez az ügy a politikai életben, ott ez epizóddá fog homályosodni. Más fontos ügyek előbb-utóbb háttérbe szorítják. A református egyház számára azonban – befelé és kifelé egyaránt – évtizedekre meghatározó lesz az, amit most tesz. Emberek millióinak ez fog eszébe jutni a református szó hallatán, de az egyház tagjai sem fogják elfelejteni. Mert nem volt, és nem is igen lesz még egyszer annyira a figyelem előterében a reformátusság, mint most. Valóságérzék, sőt életösztön hiánya, ha az egyház most politikai összefüggésekben látja helyzetét.
A másik: jól érzékelhető, hogy Balog Zoltán minden eszközzel arra törekszik, hogy megtartsa püspöki, de ha lehet zsinati elnöki pozícióját is. Ehhez azt a narratívát próbálja elfogadtatni az egyházzal, hogy ő csak politikai hibát vétett, nem morálisat. Bár az is kérdés, hogy miért hozott akár jó, akár rossz politikai döntéseket, ha egyszer azt ígérte, hogy felhagy a politizálással, amikor egyházvezetői pozíciókra választották, ennek az értelmezésnek az elfogadása azt jelentené, hogy a református egyház szembe megy az egész magyar társadalommal és a politikai élet minden szereplőjével. Gulyás Gergely miniszter – egyébként a Dunamelléki Egyházkerület jogtanácsosa – a kormánytájékoztatón beszélt arról, hogy az ominózus kegyelmi döntés sajátossága az, hogy míg más ilyen döntéseknél mindig vannak pro és kontra érvek, itt csak kontra érvek voltak. Valóban, az ügyet behatóan ismerő jogászok egybehangzó véleménye szerint teljesen egyértelmű a helyzet: föl sem vetődhetett, hogy ártatlan lett volna az elítélt, de az sem, hogy kegyelemre lett volna méltó. (Ezt csak még jobban alátámasztják a legújabban napfényre került felvételek arról, hogy K. Endre hogyan próbálta az elmúlt napokban újra rávenni az egyik áldozatot tanúvallomása visszavonására – kicsit érthetetlen módon, mert neki ebből már nem lenne haszna.)
Nem véletlen, hogy kormányoldalról nem azzal próbálják ellensúlyozni az ellenzéki vádakat, hogy nem történt súlyos erkölcsi vétek, hanem azzal, hogy az ügy, a pedofil bűntettek a bicskei otthonban és azok elfedezése, jóval korábban kezdődtek, és ebben az akkori, ellenzéki vezetésű fővárost is felelősség terheli. Valóságérzék, sőt életösztön hiánya szembe menni a történtek ellenzéki és kormánypárti és jobbára az egész társadalom általi értelmezésével.
Sokan magukévá tették azt a – görcsös önvédelemre indító – értelmezést, hogy az ellenzéki politikusok és sajtó az egyházat akarják támadni. Ez az önkép kóros torzulása. A politikai szereplők természetesen saját érdekeik szerint viselkednek. A református egyháznak azonban nincs olyan nagy politikai jelentősége, hogy önmagáért akárcsak tizedannyit is foglalkozzanak vele, mint ami most látható. Azért foglalkoznak vele, mert engedte, hogy a politikai logika szerint viselkedő püspök magára húzza az egyházat védőpajzsként. Akkor, amikor „ügyesen” (?) elérte, hogy egy arra semmilyen jogosítvánnyal nem bíró egyházi testület látszólag támogatásáról biztosítsa. Sok lelkész még mindig nem tudatosítja, hogy addig és azért fogják pellengérre állítani az egyházat, ameddig nem mondja ki, hogy püspöke morális vétket követett el, és hogy ettől mint egyház elhatárolja magát. Valóságérzék, sőt életösztön hiánya ezt át nem látni.
Úgy tűnik, az eltorzult védekező ösztön arra indítja a legtöbbeket, hogy ne szólaljanak meg, titkolózzanak, remélve, hogy majd csak elmúlnak a nehéz idők, minden szépen visszatér a régi kerékvágásba. A titkolózás a legrosszabb, amit ilyenkor tenni lehet; mert a valóságnál sokkal rosszabbat sejtet. Eklatáns példája volt ennek a bicskei lelkész kétségbeesett menekülése az elől a kérdés elől, hogy valóban presbiterré választották-e a börtönből kegyelemmel kiszabadult Kónya Endrét. Mert ez óhatatlanul azt a benyomást kelti, mintha megválasztásakor nem tartották volna súlyos bűnnek a pedofíliát, ilyen ügy eltussolását. Aligha kérdéses: nem erről van szó, hanem arról, hogy – a társadalom nagy többségéhez hasonlóan – azt hitték, hogy a kegyelmi döntés azt jelenti, mintha az érintettet ártatlannak nyilvánították volna. Nem ezt jelenti, és védhetetlen, ha ilyen alapon hoz kegyelmi döntést az államelnök. Az ilyen eset kezelésére a perújrafelvétel intézménye szolgál. A valóságérzékelés, sőt az elemi életösztön hiánya a valóságot eltitkolni, és engedni, hogy helyette sokkal rosszabb kép rögzüljön az egyházról.
Az egyház sodródik: egyre veszélyesebb tájakra. Kezdődött – bár a legmagasabb poszton lévő, de mégiscsak – egyetlen ember vétkével, amelyről senki más nem is tudott. Folytatódott tisztázatlan státuszú és jelentésű testületi véleménynyilvánítással, majd azzal, hogy sokan magukévá tettek egy védhetetlen önmentegetést. Ami helyett – ha egyház az egyház – bűnvallásnak kellett volna történnie. Ennek nem érzékelése viszont hitbeli és teológiai eltévelyedés.
Sokan remélik azt, hogy Balog Zoltán, felmérve a helyzetet és az egyház iránti felelősségétől indíttatva magától levonja a megfelelő következtetéseket. Vagy hogy a politika felől egyértelmű jelzés érkezik, hogy túl nagy teherré vált saját politikai tábora számára. Az elsőnek nincs jele. A második gyalázatos képet festene az egyházról: mintha püspökeit az aktuális politikai vezetés juttatná pozíciójukba és mondatná le. És ott a harmadik, a helyzet további mérgesedése: egyháztagok sorozatos kilépése, egyházon belüli morálisan vagy akár jogilag is kérdéses ügyek – hol megalapozott, hol megalapozatlan – pertraktálása a sajtóban, hűséggel szolgált lelkészek kabátlopási ügybe keveredése, a legdurvább politikai küzdelmekre emlékeztető csatározások egyházi testületekben, akár egyházi per elindulása a székébe kapaszkodó püspökkel szemben.
Talán most még van esély megszabadulni a téveszméktől, a hisztérikus, önsorsrontó magatartástól. Talán még lehet megtisztulni és helyesen dönteni a jelen, a jövő és az Örökkévaló mérlegén mérve is.
