Miért nem Ángyán?

Miért nem Ángyán?

Rácsok a Fertő tő nádasában (Fotó: Magyar Hang/Végh László)

Támogassa a Magyar Hangot!

Legyen Ön is előfizetőnk, rendelje házhoz a Magyar Hangot! Ha más módon támogatná a lapot ebben a nehéz helyzetben, azt is megteheti (PayPal és bankkártya is)! Köszönjük! ELŐFIZETEK

A mindennapi közéleti diskurzus a politikai bulvár szintjén mozog, legfeljebb nyomokban tartalmaz érdemi mondanivalót. Folyamatosan olyan dolgokról olvashatunk és hallhatunk, hogy melyik politikus éppen milyen válogatott jelzőkkel illette a másikat, hogy a miniszterelnök az előre megbeszélt kérdések mentén hogyan játszotta el a nemzet megmentőjét, az erőskezű, hozzáértő, de szerény vezetőt pénteken a Kossuth Rádióban, vagy hogy a hét más napjain a cukrászdában, „spontán” családlátogatáson, disznóvágáson, óvodában hogyan építi az imidzsét a választásokra. Netán hogy Márki-Zay Péter milyen, finoman szólva nem szerencsés szavakkal fejezte ki magát a vasárnapi bejelentkezésében, hogy Jakab Péternek milyen színvonalon sikerült eljátszania a parlamentben a tükör előtt jól begyakorolt szónoklatát, vagy hogy Gyurcsány Ferenc hogyan öntötte ki a szívét a Facebook-oldalán. A narratívák pedig elmagyarázzák nekünk, hogy hogyan kellene kommunikálnia (még véletlenül sem gondolkodnia és cselekednie) a kormánynak és ellenzékének.

Nem tudom pontosan megmondani, hogy ez a felszínesség a társadalom mekkora részének tűnik fel, de ez biztosan nem lehet a nagy többség, ugyanis akkor nem lenne hatalomtechnikai szempontból kifizetődő stratégia ez a politikai reality show, amit a média közvetít felénk. Abban viszont egészen biztos vagyok, hogy ennek semmi, de semmi köze nincsen a világunk lényeges folyamataihoz, amelyek kíméletlenül történnek a háttérben, akkor is, ha nem figyelünk rájuk, sőt, legzavartalanabbul akkor. A csilivili felszín alatt a valós események unalmasnak, lényegtelennek, figyelemre sem méltónak tűnnek, pedig valójában ezek határozzák meg a problémáinkat és boldogulásunk lehetőségeit, az egészségünket, a jóllétünket, illetve hogy bizakodva vagy éppen szorongva nézünk a jövőbe.

Egy unalmas történet

Talán mert se Orbán Viktor, se Márki-Zay Péter, se Jakab Péter, se Dobrev Klára nem beszél nekünk erről a politikai világot jelentő deszkákon, nem igazán tudjuk, vagy legalábbis nem csodálkozunk rá, hogy Magyarország szinte egésze kultúrtáj. Ez a kellemesen hangzó eufemizmus a gyakorlatban azt jelenti, hogy nagyrészt az élővilág szempontjából sivatagnak minősülő mezőgazdasági területekből, katonák módjára szabályos sorokba rendezett, jelentős részben idegenhonos, egyfajú és egykorú fákból álló kukoricaföldszerű ültetvényerdőkből, gátak közé kényszerített folyókból, lecsapolt vizes élőhelyekből és persze ember alkotta építmények tömkelegéből áll. Nem nagy felismerés, hogy ennek bizony (néhány, a kirándulók számára fenntartott, apró szelettől eltekintve) semmi köze nincsen az eredetileg itt található, élő és diverz természethez. De még ahhoz a hasonlóan kultúrtájhoz sem sok, ami 100-200 évvel ezelőtti mozaikosságával még a sokszínűség benyomását keltette, és amivel egyre inkább már csak képeslapokon vagy a turizmus fellendítését célzó országimázs-filmeken találkozhatunk. Mi pedig ebben a kultúrtájban élünk (túl), benne vagyunk, amikor dolgozunk vagy amikor pihenünk, ezt látjuk utazás közben a vonatból/autóból, innen származik az élelmünk, ebből vadásszuk le a túltartott, jelentős részt mezőgazdasági terményeken növekedett „vadállatainkat”, ide hordjuk az iparunk és fogyasztásunk hányadékát, ezt túrjuk fel, forgatjuk meg, fertőtlenítjük, gyomirtózzuk, locsoljuk, szárítjuk, szecskázzuk, vágjuk, aratjuk és fűrészeljük évről évre. Legfeljebb azért nem tűnik mindez sivárnak, mert már a viszonyítási alap (amiben szocializálódtunk) sem volt sokkal szebb, illetve a folyamat lassabb annál, minthogy nap mint nap szembesüljünk a változásokkal. Különben is, bármikor megnézhetünk egy jó kis természetfilmet a számítógépünkön anélkül, hogy kinéznénk a vonat ablakából.

És ez így van rendjén – mondják a szakértőknek beállított ideológusok –, hiszen nem lehet másként elegendő élelmiszert termelni, faanyagot előállítani, védekezni az árvizek ellen, versenyképesnek és sikeresnek lenni az európai és a világpiacon, és persze: növelni a GDP-t, ami valószínűleg a „ki a keresztényibb?” versenyben induló politikusaink szerint kiolvasható a Bibliából, hiszen ellenkező esetben nem kiáltották volna ki konszenzuálisan szent célnak. És természetesen nem gondolkodik másként minderről Raskó György, az összellenzék nemrégiben kinevezett mezőgazdasági szakpolitikai kabinetvezetője sem, akiből ellenzéki választási győzelem esetén alighanem minisztert csinálnak majd. Úgy tűnik, a zavaros és acsarkodó felszín alatt nagy egyetértésben hallgat a mély. A 2010-ben az Ángyán József nevéhez köthető radikális földreformot ígérő Fideszről azóta kiderült, hogy sosem gondolta komolyan a kis- és közepes (értsd: nem konyhakert méretű, hanem emberléptékű) gazdaságokra, azok szövetkezésére épülő, ökológiai és egészségi szempontokat érvényesítő mezőgazdasági politikát. Az alapvetésekben – úgy néz ki – nagy az egyetértés: az embereket (ahol lehet) technológiával kell helyettesíteni; minél nagyobb, összefüggő területeket kell egyben megművelni; az átlagos birtokméretet tovább kell növelni; diverz rendszerek helyett monokultúrákat (vagy csupán néhány növényből álló fajszegény kultúrákat) kell fenntartani; a természetes folyamatokkal ádáz küzdelmet folytató, intenzív, kemizált és gépesítésre alapozott mezőgazdaságot kell támogatni; hazánk minden megművelhető négyzetcentiméterét ki kell szipolyozni, hogy növeljük az exportteljesítményünket; az olcsó, környezetszennyező, munkaerő-kizsákmányoló dél-amerikai, délkelet-ázsiai és afrikai mezőgazdasággal kell versenyeznünk.

Ángyán Fidesz általi, választási célú felhasználása (2010-ben), majd elűzése a kormányból ugyanúgy ezt fémjelzi, mint Raskó György megbízása az ellenzék mezőgazdasági politikájának megalkotásával. Utóbbi szereplőről néhány gondolat. Ő az, aki szerint Ángyán „országos méretű szabadtéri skanzenné” akarja alakítani az országot. Ezt még 2012-ben, az Egyenes Beszéd című műsorban mondta az akkor éppen valamiért meglehetősen joviális Kálmán Olgával szemben. Raskó egyébként szakmai tapasztalatait olyan dél-amerikai országokban szerezte, amelyek mezőgazdasága soha nem látott sebességgel számolja fel a Föld utolsó biodiverz esőerdeit, hogy helyet csináljon a nagyüzemi szójatermesztésnek és marhatartásnak. Nem csoda, hogy hazánkba visszatérve sem vált a környezeti és egészségi szempontokra érzékeny politikussá. A génmódosított növények beengedését az EU-ba jó ötletnek tartja (amiben kivételesen nem egyezik a véleménye a kormánypártokéval), a klímaváltozást pedig (nyomon követhető megnyilvánulásai alapján) a szerint tartja éppen jó, vagy problémás jelenségnek, hogy az aktuális év időjárása hogyan befolyásolta az agrár-nagyvállalkozóként irányított többezer hektáros birodalmának gabonatermését. Azt hiszem ezt hívják egy-ügyűségnek.

Szóval Raskó György egy mezőgazdasági nagyvállalat irányítója (is), és hogy cinizmusban felveszi a versenyt a NER-elit bármely tagjával, azt az is bizonyítja, hogy a Népszavának adott interjújában elmondta: támogatná, hogy Ángyán Józsefnek a NER-éra első felében történt állami földbérlet-pályázatok visszásságait feltáró földjelentéseit kiadják egy úgynevezett Fehér könyv formájában. Ez aztán az elszámoltatás! A vicc az, hogy ezekben a jelentésekben az ő érdekeltségei is szerepelnek a somogyi földbérlet-pályázatok kapcsán a földek közel felét elnyerő három nagygazdaság egyikeként. Az interjú egyébként úgy kezdődik, hogy „A mezőgazdaság nagyjából rendben van...”. Kényelmes miniszterjelöltnek tűnik ő a Fidesz számára is.

Alapvető kérdések

De térjünk vissza az alapvető kérdésekhez. A magyar társadalom tagjaiként elhisszük-e, hogy ezeknek a pártszínezettől függetlenül egymással a mezőgazdaság terén (is) alapvetően egyetértő politikusoknak van igazuk, vagyis: minél kevesebb munkaerőt alkalmazó minél nagyobb gazdaságok, minél nagyobb összefüggő területeken, minél intenzívebb, kemizáltabb, gépesítettebb, automatizáltabb módon termelő, exportorientált mezőgazdaság kell nekünk, illetve, hogy nem is lehet mást választani? Elhisszük-e ezt annak ellenére, hogy Nyugat-Európában az átlagos földbirtokméret töredéke a magyarnak; hogy a szomszédos Ausztriában az ökológiai(bio)termesztés aránya a 30 százalékot közelíti, míg nálunk a 6-ot sem éri el? Elhisszük-e, hogy a magyar mezőgazdaság biztonságos és egészséges élelmiszert állít elő, miközben a magyar lakosság egészségi állapota tragikus, a szív- és érrendszeri betegségek, a cukorbetegség és a rák emberek millióit érintik, és a halálesetek bőven több mint fele ezeknek köszönhető? Elhisszük-e, hogy az előbb említett úgynevezett civilizációs betegségeknek semmi közük ahhoz, hogy jellemzően természetidegen módon szinte kizárólag gabonán tartjuk a haszonállatainkat, a növényeink tápanyagtartalma pedig drasztikusan csökkent az intenzív mezőgazdaság hatására? Elhisszük-e, hogy a mezőgazdaságban használt kemikáliák az ember által meghatározott (és időnként változtatott) határértékeken belül ártalmatlanok az egészségünkre?
Elhisszük-e az ígéreteket, amik a növényvédőszerek, antibiotikumok és hormonkészítmények radikális csökkentéséről, az egyre inkább kimerülő talajok regenerációjáról és a CO2-kibocsátás csökkentéséről szólnak, miközben alapvető ökológiai ismeretekkel tudható, hogy száz és ezer hektárokon 1-2-féle növényt termesztve nem kerülhetőek el a kártevők pusztító növényvédőszerek nélkül, a szántással halottá változtatott talajok termőképessége nem tartható fenn energiaigényes műtrágyagyártás nélkül, az intenzív állattartásra jellemző zsúfoltságban nem lehet elkerülni a betegségeket antibiotikumok nélkül, a nagyüzemi mezőgazdaság magas gépigénye pedig nem működtethető masszív CO2-kibocsátás nélkül? Elhisszük-e, hogy a vidéki közösségek erősítse a cél, amikor a kistelepülések körüli földek távol élő nagygazdák vagy mezőgazdasági integrátor cégek tulajdonában vannak, akik olcsó külföldi bérmunkával műveltetik a földet, miközben a helyiek szinte kizárólag városokban találnak munkát, esetleg elköltöznek, vagy külföldön próbálnak boldogulni?

Összességében pedig elhisszük-e, hogy elsődleges feladatunk a gazdaság teljesítményének, a GDP-nek a növelése, hogy ez a siker kulcsa, maga a haladás, akárhogy is néz ki közben a környezetünk, akárhogy is érezzük magunkat a munkahelyünkön (ahol az életünk bő harmadát töltjük), akárhogy is alakul az egészségünk, a szociális kapcsolataink, és akármikorra is jósolják éppen a civilizációnk pusztulását.

Sorolhatnám még az összefüggéseket a nagyüzemi mezőgazdaság és az ökológiai és egészségi problémák között, valamint az ellentmondásokat a politikai ígéretek és a valóság között, de végül úgyis eljutunk oda, hogy mi, a társadalom tagjaiként min tudunk és vagyunk hajlandóak elgondolkodni és változtatni. A politikai bulvár helyett érdekelnek-e bennünket valódi kérdések és dilemmák, valamint állampolgárként, illetve fogyasztóként hajlandóak vagyunk-e olyan döntéseket hozni, ami a jól felfogott szempontjaink szerint a kívánt irányba mozdítja a rendszert.

A mezőgazdaságot (és az azzal kapcsolatos területek széles tárházát) érintő politika terén – úgy néz ki – Raskó György kinevezésével az ellenzék nem képzett valós alternatívát számunkra a Fideszhez képest. Például Ángyán József választása erre a posztra az érdemi változás lehetőségét hordozta volna magában, ami viszont nem történt meg. Hogy megfordult-e ez bárkinek a fejében az ellenzéki oldalon, illetve hogy Ángyán elvállalta volna-e egyáltalán, ha felkérik, valószínűleg már soha nem fog kiderülni. Azon állampolgároknak pedig, akik ezen pártpolitikai fejlemények ellenére szeretnék a mezőgazdaságot egy fenntarthatóbb, emberléptékűbb, természetközelibb, egészségesebb irányba „tologatni”, (egyelőre legalábbis) nem maradt más a kezükben, mint a fogyasztói döntéseik, a vásárlói preferenciáik, mint a rendszert befolyásolni képes „szavazatok”.

A szerző a Karátson Gábor Kör önkéntese

A publicisztika rovatban megjelent írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.

Fizessen elő a Magyar Hangra!

Friss lapszámunk

Támogasson minket!

Keresés

Árnyék podcast – Apokalipszis, Eurovízió, cancel culture