Ottó és a Mezzo

Semmit sem tudok az emberekről, mert mindennap másmilyenek. Ezt Végel László könyvében olvasta Ottó, és úgy döntött, elgondolkodik rajta. Nem is azon, hogy mit és mennyit tud az emberekről, inkább azon, hogy vajon tényleg másmilyenek-e mindennap. Eddig az volt a feltevése, hogy ellenkezőleg: az emberek nem változnak. Gyerek- és ifjúkorukban még csak-csak, ám később szinte semennyit. Felszednek húsz-harminc évet és húsz-harminc kilót, majd úgy maradnak. De ez is csak külsőség, hogy nehezebb legyen felismerni őket, ha nem találkoztunk velük huzamosabb ideig. Megismerni viszont nem kell elölről senkit, a karakter az, ami számít, és az lényegében konstans.

Válságban volt Ottó, amikor olvasta a Végel-könyvet. Zavarta, hogy nem jut eszébe semmi. Vagyis csomó minden eszébe jutott, de csupa-csupa komoly dolgok. Unta a komolyságot. Ha rendszeresen mondani kell valamit, akkor nem jó, ha csak olyan szavak jönnek elő, amelyeknek súlyuk van. Ottó sokkal jobban szerette azokat a szavakat és mondatokat, amelyeknek könnyedségük volt. Ám az ezekhez vezető fonalakat elveszítette valahol az utóbbi időben.

Más kérdés, hogy eleve túl komoly volt mindenki ekkoriban. Az emberek arra jutottak: kötelező, hogy mindenről legyen véleményük, és még kötelezőbb, hogy ezt minden fórumon ki is fejezzék. Mivel fórum annyi volt, mint kutyában a bolha, ezért vitatkozni is szerettek. Nem is meg győzni azokat, akik véleménye nem egyezett az övékével, hanem hülyének nézni és – képletesen szólva – tökön rúgni őket a nyavalyába. Eleinte Ottó is azt hitte: a vitákat meg kell nyerni. Később felismerte, hogy nem kell, de még mindig úgy érezte, muszáj törekedni. A cél a küzdés maga, vélelmezte. Mint egy hülye. Amíg rá nem jött, hogy ez is ostobaság. Mivel a vélemények elinflálódtak. Menthetetlenek mennyiségileg. Ergo minőségileg is. Most már hagyni kell őket burjánozni.

Akkor frászt kapott Ottó in medias res, hogy önnön véleményeivel tele van az imaginárius padlása neki. Sokra ment vele, hogy nem akart vitatkozni senkivel. Hogy iparkodott olyan motívumokat keresni bármiben is, amelyeket simán csak érdekfeszítőnek, eredetinek, izgalmasnak, nem pedig polémiára ingerlőnek találhatott.

Akkor már azzal sem volt kedve kísérletezni, hogy a fősodratú véleményekhez képest másmilyen önvéleményeket pátyolgasson. Az inflációs körülmények között ez is fokozta frusztrációit. Így megszüntette a véleményei kifejezésére használt fórumok nagy részét, illetve igyekezett elzárni a csatornákat, amelyeken keresztül mások véleményei szüremlettek be a homlokterébe.

Csakhogy rá kellett jönnie: a huszonegyedik század második évtizedében nem léteznek olyan elefántcsonttornyok – ezt a kifejezést olyan régen nem hallotta, hogy fogalma sem volt róla, egy szó vagy két szó –, amelyekbe tényleg be bírhatna zárkózni. A remetéknek is becsengettek időközben. A valóság szele így is, úgy is befújt a kulcslyukon. Az smafu, hogy nincsen tévém, és ha volna, akkor is csak jégkorong-közvetítéseket néznék a Mezzón.

Két eset merül fel, gondolta ekkor Ottó. Vagyis három. Az egyik, hogy mindent tudok az emberekről, mert ugyanolyanok mindennap. Ha így van, akkor nincs más hátra, mint venni egy kétszázas szöget és egy erős kötelet, lemenni a pincébe, oszt hajrá. A másik, hogy ez rám is igaz. Akkor pláne irány a pince. Feltéve, hogy elégséges ehhez a belmagassága. A harmadik, hogy semmit sem tudok magamról, mert mindennap másmilyen vagyok. Na ez az opció megtetszett Ottónak. Ebben volt egérút. Esély, hogy szakítson a komoly dolgokkal. Mindazonáltal korántsem volt biztos benne, hogy ez könnyedén sikerülhet még.

Gazda Albert írásait itt olvashatja!

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/34. számában jelent meg, 2019. augusztus 23-án.

Hetilapunkat megvásárolhatja jövő csütörtök estig az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/34. számban? Itt megnézheti!