Pintér Béla az elmúlt évtizedekben a hazai színházcsinálás csodagyerekéből a magyar drámairodalom és színházi élet állócsillagává vált, és ezzel annak a mementója lett, hogy ha a liberálisoknak még volna értelmiségük, abból ilyen művészek születnének. Pintér Béla azonban egyedül van a művészetével. A Gyurcsány Ferenc által szétvert balliberális szekértábor abból az Alföldi Róbertből avatott igazgatót a Nemzeti Színház élére, aki a posztmodernizmust a szélhámosságának leplezésére használja, és aki valóban jól játszik, de máshoz nem ért. Ha a liberálisok legpolgárosultabb tagjai valóban felismernék a kultúrát, nem szolgáltatták volna ki a nemzet színházát egy politizáló színész szemfényvesztésének. Ők azonban ujjongtak. Imádták Antigonét nagyestélyiben és Kreónt frakkban, kacagtak Macbethnek a Németh Szilárd rezsibiztosra vonatkozó kiszólásain, és színművészetként kezelték a többletjelentéssel nem bíró, kínos és öncélú meztelenkedéseket.
Pintér Béla eközben drámákat ír, és azokat színpadra állítja. Valamennyi előadása telt házas. A magyar értelmiség kádárizmusban meghajlott roncsa végeláthatatlan sorban nézi újra meg újra az életművét, mint a megbabonázottak, akik Thália istenanya tejétől váltak függővé, de arra azért ügyelnek, hogy senki a nagyvilágban fel ne fedezze Pintér Béla művészetét. Épp elég pénzt költenek az előadásaira, hogy azok színpadon maradjanak, de azt nem engedhetik, hogy belőle valaha is egy Tom Stoppard, ne adj’ Isten egy Martin McDonagh váljon. Maradjon örökre a buborékuk foglya, hiszen ők megérdemlik, hogy csak általuk ismert, saját kistérségi Shakespeare-jük legyen.
Pintér Béla nem egyszerűen a modern színjátszás hazai fáklyaőrzője, hanem világszínvonalú kortárs drámaíró, rendező és színművész, aki a puszta létével ellentmond a közegnek, amelyből fakad. Budapest első számú kulturális botránya a legjobb értelemben, amikor az úgynevezett liberális értelmiség körében szárnyra kap a hír, hogy a magyar Harold Pinter új darabot mutat be. A közönség tagjai végre ismét friss és aktuális magaskultúrát fogyaszthatnak: először pillanthatják meg, amint egy máról szóló színdarab előadássá válik, mintha mondjuk egy David Mamet-bemutatón volnának. Ilyen a színház, ha az igazi – a legjobb hír pedig, hogy a magyar értelmiség mégiscsak értelmiség, amelyik mégiscsak tudja és szereti élvezni a magaskultúrát, de akkor miért ünnepelt olyan lelkesen Alföldi Róbert kultúrahamisítását látva? Politikai oka volt talán?
Pintér Béla legújabb színdarabja maga a kultúra immunválasza a nemi diverzitás extremitásának kultúrsokkjára. A szerző-rendező Magyarországon egyedüliként vállalja el azt a feladatot, ami szerencsésebb történelmi fejlődésű államokban írástudók egész nemzedékének felelőssége: előadásával arra emlékezteti a közönségét, hogy George Orwell 1984 című regényében O’Brien a kezének négy ujját mutatja fel – akkor is, ha a Párt ötnek a látványát követeli meg. Ennyire bátor művészetnek és ennyire felszabadító érzésnek a tapasztalatát nagyjából az Életrevalók című francia film keltette, amely egy nyomokban is alig létező műfaj klasszikusává vált azzal, hogy a politikai korrektség követelményeit értelemmel, szeretettel és humorral állította szembe.
Pintér Béla az Idegen test című színművével mindkét kurzusnak tükröt tart, és egyiknek sem könnyíti meg, hogy belenézzen. Nem éri be azzal, hogy az identitáshazugságát rejtegető illiberális gazdasági és politikai elit szexuális ellentmondásait illusztrálva rámutasson annak romlottságára és képmutatására – ez mindössze a közeget alkotja, amelyben a dráma cselekménye zajlik. A szerző nem fél megsérteni a szociológia tanszékek által diktált tabukat, és egy olyan közegben veszi vissza a kulturális kezdeményezést, ahol a másságból ideológia, abból meg dogma lett, és ahol a tolerancia nem a különbségek elfogadásáról, hanem azok ünnepléséről szól, ami aztán felkelti a valós türelmetlenséget, és viszszaidézi a múlt század harmincas éveinek ingerültséggel telt szellemét. Ebben a fojtogató légkörben csak egy idézőjel választja el a civilizációt a globális polgárháborútól.
A szexuális másságot illető diskurzusnak rendkívüli tétje van, és Pintér Béla ott csorbítja a gyűlölködő kurzusok által fent pengét, ahol az a legélesebb: kulturális térfoglalása nyomán végre szabad nevetni az áldozati pózolásával a vörös szőnyegek elfoglalására törő diverzitáskultusz abszurditásán, amin eddig úgy volt, hogy nem szabad, és amin eddig is szabad kellett volna, hogy legyen, de senki nem merte elröhögni magát, mert a mindenható kurzus a Tejútrendszerből is kirekesztette volna érte. Csakhogy Pintér Béla és Társulata eléggé nagy csillagrendszer ahhoz, hogy egyedül a maga gravitációs terének a törvényeihez tarthassa magát: a magyar nyelvű drámairodalom és színjátszás legnagyobb alakja megengedheti, hogy a saját szemével lásson, és hogy ezzel a közönségének szemét is felnyissa. Az általa gyakorolt kultúrát kellene végre széles körben eltanulni, és akkor lehetne jövője a magyar műveltségnek. Az autonómia és a szabadság szeretete már a kultúrával jár.
Olvasna még Puzsér Róberttől? Kattintson!
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2024/42. számában jelent meg október 18-án.
