Az elmúlt negyedszázad során a kapitalista modell a fejlődési centrumban is elkezdte felélni humán létalapjait a középosztályokat szűkítő jövedelempolarizáció folytán, amely tényadat az adóteher-enyhítő republikánus „lecsepegő gazdaságpolitika” élő cáfolatát adja. Ráadásul e negatív trendet a mindennapjainkban leginkább a kritikus mérvű nyári felmelegedés formájában érzékelhető ökológiai krízis is tovább mélyíti. A gazdasági bővüléssel párhuzamosan elhúzódó társadalmi stagnálás generálja a jobboldali populistaként aposztrofált amerikai Trump-jelenséget éppúgy, mint az Európa-szerte virulens nemzeti radikalizmust (például Nemzeti Tömörülés, AfD, Liga, Olaszország Fivérei, Igaz Finnek, holland és osztrák Szabadságpárt). Ezen (nagyrészt egyre sikeresebb) szélsőjobb irányzatok alternatíva-képző potenciálját máig megkérdőjelezi, hogy intellektuális hátterük mindeddig a globális és a helyi válságjelenségek artikulálására szorítkozott a programszerű alternatívaképzés megvalósítása helyett. (Az első és második rész itt és itt olvasható.)
Bő másfél évtizede egy svájci kutatóintézet feltérképezte a világgazdaság tulajdonosi hálózatait. Ezen kutatás eredményeként – a multinacionális kereszttulajdonlási láncolatokat végigkövetve – megállapították, hogy a világgazdaság többsége mindössze 300 globális érdekkör kezében összpontosul (többségük angolszász pénzintézeti központ). Egyes ágazatokban (mint például az élelmiszergazdaság, valamint az azzal összefonódó gyógyszeripar keretei között) globálisan legfeljebb egy tucatnyi érdekkör háttértulajdonlása a meghatározó.
A monopóliumok és oligopóliumok mindegyikét (legyenek azok államiak vagy privát tulajdonlásúak) a szabad verseny legfőbb ellenségének tekintő (már említett) F. A. Hayek nagy valószínűség nem tekintette volna versengő jellegűnek napjaink globális modelljét, holott a néhai professzorra máig a magukat piacpártiként megjelenítő angolszász jobboldali körök afféle szabadpiaci apostolként tekintenek. Hazai viszonylatban e globális trendből fakad a gazdaság szélsőségesen aránytalan tulajdon-szerkezeti megoszlása is (vonatkozó adatsorok tanúsága szerint a máig a legnagyobb hazai bankcsoportnak számító OTP piaci kapitalizációja immár meghaladja az összes hazai kkv aggregált értékét).
A 20. század utolsó harmadában az állami újraelosztás mérséklése, a polgárok – állami redisztribúciótól független – egzisztenciális önállóságának megteremtése, valamint az évtizedes stagflációs krízis leküzdése érdekében kibontakozó konzervatív ellenforradalom viszonylagos eredményeit az elmúlt emberöltő brit és amerikai kormányzatai politikai színezetüktől csaknem függetlenül úttörő módon számolták fel az eladósítási trendek és a monopólium-képződési folyamatok feletti állandó jóváhagyó szemhunyásaik révén. A szabadelvű konzervativizmus gazdaságfilozófiai alapjait megteremtő teoretikusok sora (F. A. Hayek, M. Oakeshott és M. Friedman) bizton forog a sírjában.
A 2008-as krízis éveiben a bankmentő intézkedések folytán megemelkedő GDP-arányos államadósság-ráták leépítése deklaráltan minden költségvetési intézkedés gazdaságfilozófiai alapját képezte az elmúlt évtizedben a félperifériákon és a fejlődési centrumban egyaránt. Ennek ellenére az euróövezetben az államadósság-rátára vonatkozó (a mindenkori GDP 60 százalékában meghatározott) úgynevezett Maastricht-kritériumot mindaddig erőn felüli igyekezettel tartani próbáló (különböző színezetű) francia, spanyol, portugál és brit kormányzatok a globális pénzügyi krízis bankmentési programjainak forrásigénye és a pandémia utáni gazdasági újraindítás költségei folytán történelmi magaslatokba emelték az államadósság-szintet hazájukban. Ezen adósságtömeg törlesztése a társadalom egészét (kiemelten a középrétegeket) azóta is fokozottan sújtja leginkább a közterhek nyílt vagy burkolt emelkedése és a közszolgáltatások állandósuló színvonalcsökkentése révén.
A globális kapitalizmus tartóssá váló fogyasztásoldali erőforráshiányára világít rá, hogy az USA államadósság-rátája a monetarista ellenforradalmat megelőzően (a ’70-es évek elején) még mindössze 40 százalék volt GDP arányosan, amely szint a Covid-krízis hatására 106 százalékra emelkedett. Az ezen időszak alatti jelentős GDP-bővülés ellenére az átlagos amerikai reálbérek stagnáltak, holott a termelékenység átlagban 2,5-szeresére emelkedett. A három nagy jövedelemtulajdonos (az állam, a vállalatok és a háztartások) párhuzamos eladósodása (vagyis a fedezetlen hitelpénz-kibocsátás) burkolt inflációs sokkot eredményezett Amerikában. Utóbbi megállapítást leginkább a konvencionálisan örök értékmérőnek tekintett arany és a világpénz szerepkörét máig őrző dollár értékének összevetése támasztja alá: egy uncia arany 1970-ben 35 USD-t ért, míg a Covid-krízist megelőző három évben (2017-2019 folyamán) 1700-2000 USD-t. Vagyis aranyban kifejezve a mai dollár megközelítőleg 2 százalékát éri (!) az ötven évvel ezelőtti dollár értékének. Egyes becslések szerint a dollárban megtakarító gazdasági szereplők globális árfolyamvesztesége e burkolt infláció folytán hozzávetőlegesen 40-70 ezer milliárd dollár közé tehető az elmúlt fél évszázadban. E gigantikus mérvű társadalmi egzisztencia-vesztésből fakadó elitellenesség napjainkra kivetül a centrumrégió pártrendszereinek csaknem mindegyikére.
1. Az új gazdasági és társadalmi korszak pártstruktúrája
Köztudomásúlag a kapitalizmus megjelenése teremtette meg a korábban rendi-érdekérvényesítési alapon strukturált nyugati politikai felépítményrendszer helyén a modernkori politikai pluralizmust. A plurális pártrendszerek létrejöttüktől fogva ugyanis főként a kapitalizmushoz fűződő viszony mentén polarizálódtak az északi féltekén. A baloldal meghatározó jelleggel antikapitalista volt (legalábbis eredetileg), míg a jobboldal tőrőlmetszett kapitalista irányt képviselt. Mindezzel szembehelyezkedik a közép-európai nagyrégióban általánosan vallott helytelen közvélekedés, miszerint a baloldal természetszerűleg az antinacionalista modernizáció értékrendjét vallja magáénak. Azonban mindez legfeljebb a német nyelvterületen és a Monarchia Lajtán inneni másik társállamaként a politikai szocializációja tekintetében németes kultúrájú Magyarországon állja meg a helyét, míg a Trianonban mesterségesen létrehozott utódállamok területén már sokkal kevésbé. A rendszerváltást követően berendezkedő nacionalista Európa-ellenes térségi rezsimek sora alapjaiban cáfolt rá e téveszmére (például a Meciar-rezsim, a Milosevic-éra és az Iliescu-korszak). Fontos megjegyezni, hogy Nyugaton sokfelé a nacionalizmus jelensége a liberalizmus termékeként virtigli piacpárti-polgári irányzat volt (amit jelez a magukat a nemzeti liberalizmusból eredeztető nyugat-európai jobboldali populista pártok elnevezése is (például FDP, Szabadság Párt), amivel bő évszázadon át szembehelyezkedett a kommunizmus és kezdetben a konzervativizmus zsigeri internacionalizmusa az öreg kontinens nagy részén.
A nagy francia forradalmat követően a legálisan vagy törvényen kívül működő politikai szervezetek ideológiai középpontjában valójában a kapitalizmus támogatása vagy annak elvetése állt, amit időnként számos országban leplezett a monarchia versus köztársaság törésvonal átmenetileg vitathatatlan konfliktus-dominanciája. A korábbi abszolutista rendszermaradványok kilátástalan utóvédharcait vívó feudalisztikus ókonzervatív irányzatok, az előző századforduló katolikus régióiban népszerű keresztényszocialista mozgalmak, a Mediterráneum és Latin-Amerika újrendiségi rezsimjei (például Salazar, Franko, Peron), valamint a fasizmus látszólag kivételt képeznek e tipizáció alól. Azonban a kulturális tradicionalizmus és az antikapitalizmus elegye nem tesz egy irányzatot automatikusan jobboldalivá. Hannah Arendt totalitárius-elmélete is rávilágít, hogy a totális rezsimek ideológiája és működési módja egy tőről fakad.
Valójában azonban minden (fél)autoriter, antikapitalisztikus, kulturálisan tradicionalista irányzatot egyaránt jellemez az elitellenesség, az államosító gazdasági etatizmus, a kékgalléros társadalmi fókusz, a modernizáció mesterséges felgyorsításának igénye, valamint a kapitalizmus-kritikával egybekötött birodalmi internacionalizmus. (Még a nemzetiszocializmus fajelmélete is a nemzetek feletti internacionalizmus torz megtestesülésének tekinthető.) Vagyis a félperifériákon időnként formailag nacionalista jegyekkel „gazdagodó” – az állagőrző erőkkel szembenálló, forradalmi dinamikájú – irányzatok elnevezésükkel ellentétben valójában (ál)baloldaliak. Amit többek között az is alátámaszt, hogy a gyökereit tekintve jobboldali populista argentin peronista utódpárt napjainkban deklaráltan szociáldemokrata identitású. Mindezt igazolni látszik továbbá, hogy a nagybirtokos katolikus egyházzal szemben (a klerikális ibériai példákat leszámítva) e tévesen egyként szélsőjobboldaliként jelölt rezsimek nyíltan vagy burkoltan ellenségesek (például a felszabadítási teológiával szembenálló latin-amerikai katonai junták, a német nácizmus vagy a korai olasz fasizmus).
Amennyiben pusztán a kulturális tradicionalizmus és a hatalmi pozícióban természetszerűleg kialakuló mentalitás konzervativizmus egy irányzatot automatikusan a politikai spektrum jobboldalára pozícionálna, akkor a szociáldemokrácia nyugat-európai fénykorának gyakorta konzervatív mentalitású, a ’68-as gyökérzetű újbaloldali mozgalmakat elvető szociáldemokrata néppártjai is jobboldaliak volnának (amely terminológia nyilvánvalóan alkalmazhatatlan lenne Mitterrand, Kreisky, Willy Brandt vagy Helmut Schmidt tősgyökeresen baloldali pártjaira). Ugyanis a párt vagy rezsim tipizáció alapját minden esetben a kapitalizmushoz való viszony rajzolja meg, nem pedig a kulturális mentalitás.
E fogalmi keretrendszerben a kapitalizmus-kritikus és társadalom-felforgató irányultságú politikai formációk – legalábbis a modernitás korszakában – a nemzetiszocializmust is ideértve alapvetően baloldali gyökérzetűek (amit Hitler és Mussolini fiatalkori baloldali orientációja is igazol). Napjaink posztkapitalisztikus posztmodernitásában – miként azt hamarosan látni fogjuk – már gyökeresen más lesz a tipizáció alapja. Ezen összefüggésből azon következtetés is könnyen levezethető, miszerint a kapitalizmus alapvető törvényszerűségeinek érzékelhető felbomlásával egyidejűleg marginalizálódik a piacpárti konzervativizmus korában széles bázisú társadalmi pilléresedésének csaknem teljes spektruma (amit Magyarországon túlmenően Franciaországban, Olaszországban, Ausztriában és a volt NDK-tartományokban egyértelműen visszaigazolnak az elmúlt évek választási adatsorai). A legutóbbi német tartományi választások trendje alátámasztja azon vélekedést, miszerint középosztály nélkül megszűnik a demokratikus centrumpártok bázisa, és kizárólag a rendszerkritikus mozgalmak lesznek életképesek, mint amilyen a volt NDK területén a fasiszta formáció (AfD) és a kommunista irányzat pártjai (Balpárt, BSW). Hazánk vonatkozásában a baloldali rendszer-alternatíva megjelenése ugyan még várat magára, de a Fidesz (és a Mi Hazánk) virulenciája iskolapéldáját nyújtja a fasizmus térségi térhódításának. Az önfenntartó eszközeiktől az államszocialista fordulat éveiben teljességgel megfosztott társadalmaknak a jobb híján állami védelem iránti elsöprő erejű igénye manifesztálódik e formációk magas népszerűségi adataiban.
Az első világháborúra való felkészülést szolgáló fegyverkezési verseny, valamint az üzemek feletti állami rendelkezést garantáló első világháborús hadigazdaság a szabadversenyes Manchester-kapitalizmus ciklikus értékesítési krízissorozatával szegélyezett 19. század végi válságára adott emberöltőnyi kormányzati válaszreakcióként is értelmezhető (csakúgy, mint napjaink globális újra-felfegyverkezési trendje). Utóbbi – eredetileg átmenetinek ígérkező – modellből fejlődött ki a békekorszak szabályozó állama. Az első világháború végeztével immár nem lehetett visszatérni a korábbi tisztán szabadpiaci modellhez, így tartósan fokozódott a háborúban „átmenetileg” munkába álló nők gazdasági aktivitása, emellett a háborús államadósság-tömeg (illetve sokfelé a jóvátételi törlesztések) államháztartási terheinek finanszírozása érdekében emelkedtek az adókulcsok, ami merőben idegen volt a korábban világszerte domináns szabadpiaci modelltől.
Köztudott, hogy a ’29-es első nagy válság során az angolszász térségben kifejezetten kedvező sajtónak örvendő olasz fasizmus akkor már csaknem egy évtizede érvényesülő fejlesztéspolitikája mintaként szolgált a demokrata uralom alatt megvalósított New Deal kidolgozásához Amerikában, miként az is közismert, hogy a német szociáldemokrata szakpolitikus (Lautenbanch) megalkotta sztrádahálózat-fejlesztési koncepció is nagyban hozzájárult a nagyszabású közlekedési infrastruktúra-fejlesztési program későbbi nemzetiszocialista kivitelezéséhez. A zsidó vagyonok nacionalizálása révén a nemzetiszocialista állam tulajdonosként vegyesgazdasági modellt valósított meg közel másfél évtizeddel Keynes modelljének nyugati elterjedése előtt. A második világháborús hadigazdaság, a Keynes nevéhez fűződő, ’44-ben Breton Woodsban megalapozott monetáris rendszer, valamint a szintén a keynesi dogmák jegyében útjára indított Marshall-segély és a háborút követő államosításokkal létrejövő vegyesgazdasági rendszer már csak betetőzi ezen – akkor már bő fél évszázados gyakorlati múltra visszatekintő – államvezérelt kapitalizmusmodell terjeszkedését.
A ’70-es évek stagflációs válságáig domináns vegyesgazdasági-redisztributív modell azonban nem váltotta fel a kapitalizmust egy új gazdasági renddel, sőt sokkal inkább megmentette azt a két világégést is okozó fél évszázados összeomlási trendjétől. Egyrészt az anticiklikus keresletélénkítő, beruházás-vezérelt költségvetési politika mindig megmaradt átmenetinek (vagyis leginkább a depressziós gazdasági időszakok során alkalmazták), másrészt annak keretében a piaci verseny nem vált korlátozottá, így folytonosan érvényesülhetett a kereslet-kínálat dinamikus egyensúlya a keynesi korszakban éppúgy, mint az annak lezárulta után kibontakozó neokon közteherenyhítő-kínálatoldali közpolitika évtizedeiben. Az utóbbi modellben az állami eszközrendszerrel továbbra is mesterségesen fenntartott fogyasztási dinamikát immár eltérő módszertannal biztosította a kormányzat, és a korábbi jóléti programok helyett más (többnyire gazdaságfejlesztési és fegyverkezési) célokra fordította az élénkítési forrásokat, azonban a kapitalizmus törvényszerűségei mindvégig (többé-kevésbé) szabadon érvényesülhettek.
A pártrendszerek majd’ mindegyikére domináns módon jellemző volt a fenti társadalmi és gazdasági folyamatok kvázi-leképezése az elmúlt évtizedekben. A globális kapitalizmus elhúzódó és rejtett válsága, majd pedig e modellnek a járványkrízis során megvalósuló leplezetlen államvezérelt felszámolása a továbbra is többnyire bipoláris pártrendszereket az elmúlt másfél-két évszázadban meghatározó jobb-bal, illetve konzervatív-liberális törésvonal helyett átstrukturálta a globalista-antiglobalista tengely szélsőértékei mentén. A szóban forgó posztmodern pólusképzési jelenség innovatív jellege abban rejlik, hogy e nóvumértékű politikai trend nem felszámolja, hanem betagozza a korábbi ideológiák töredékeit, így azok törmelékei egyszerre vannak jelen az új pólusképződés mindkét ideológiai térfelén (eltérő gyűjtőpárti ideológiai összetételt alkotva).
A globalista és a globalizáció-kritikai pólus ennek megfelelően egyaránt rendelkezik baloldali és jobboldali eredetű elágazással (habár egyik se vegytisztán kapitalista értékrendű). Időnként egy-egy gyűjtőpárti szerkezeten belül tevékenykedve, de gyakorta egy-egy többpárti választási koalíció révén vetül ki e posztmodern bipolaritás a pártpolitikai térre. Példának okáért Franciaországban a legutóbbi választáson a radikális formáció győzelemesélyes támogatottságát mutató korábbi mérések ellenére a képzeletbeli választási dobogó 3. helyére szoruló Nemzeti Tömörülés (korábbi Nemzeti Front) globalizáció-kritikai irányzata deklaráltan meghaladni szándékozik a jobb-bal törésvonalat, és a mentalitás-konzervatív „régi baloldal” iránt nosztalgikus kékgalléros vagy idősebb csoportok integrálására (is) törekszik.
E törekvés sikerét jelzi, hogy a korábbi euro-kommunista, zöld-baloldali és anarchista protesztszavazók harmada hajlandó a mérések tükrében bármikor átszavazni a nemzeti jobboldali Marine Le Penre (habár a rendszerkritikus baloldali Engedetlen Franciaország ennek ellenére képesnek bizonyult hajszál híján megelőzni a szélsőjobbot a legutóbbi francia voksolás alkalmával). Ezzel párhuzamosan az eredetileg En Marche! nevű (mára Reneszánszra átkeresztelt) progresszív irányzatát valaha középbal formációként definiáló Macron a magas státusú rétegek középjobb és balközép csoportjait egyaránt szavazótáborában tudva – gyenge teljesítményű kormányzati időszaka ellenére – máig megőrizve heterogén nagyvárosi polgári bázisa derékhadát. (Az elvesztett kékgalléros baloldali szavazói réteget magasabb státusú, centrista orientációjú urbánus értelmiségi csoportokkal pótolva.)
Franciaországban még politika-földrajzi bontásban is látványosan elkülönül a két szóban forgó tábor: a második legjelentősebb európai nemzetgazdaság legfejlettebb térségének számító Ile-de-France régió (Nagy-Párizs és vonzáskörzete) globalista és baloldali fellegvárnak tekinthető, míg a kisvárosias-aprófalvas Közép-Franciaország a Nemzeti Tömörülés „felségterülete”.
Az egymástól hasonlóan élesen elkülönülő politika-földrajzi tömbök a brexit során Nagy-Britanniában, az előző (és vélhetőleg a jelenlegi) elnökválasztáson Amerikában, a legutóbbi uniós voksolás és a minapi tartományi választások alkalmával Németországban is pontosan kirajzolódtak. Egyes – történelmük során nem kellően homogenizált – nemzetállamokat még etnikai, illetve mikronacionalista jellegű törésvonalak mentén is képes szétszabdalni e politikai megatrend (például Lombardia térségében Olaszországot, Katalónia és Baszkföld kapcsán Spanyolországot, a hagyományosan közismert észak-ír konfliktuson túlmenően immár Skócia és Wales révén is megosztott Nagy-Britanniát).
Sokszor országcsoportok között húzódik e domináns törésvonal: az EU-n belül egyértelműen ide sorolható az új Hanza Szövetségnek keresztelt felhalmozó-prosperáló északi régiócsoport csakúgy, mint a forráselosztási alkumechanizmusok keretében azzal tömbszerűen szembehelyezkedő (a periférikus tájegységek dominálta) leszakadás-mérséklő, illetve forrásszerző motivációjú neolatin kooperáció (Mediterrán Unió) és az össz-félperiférikus súlypontú tagállamközösség (Kohézió Barátai). A lokalista és a globalista-internacionalista tábor közötti mezoszférát immár nem a nemzetállami szint jelenti, hanem sokkal inkább a gyakorta az országhatárokat meghaladó városövezeti-tájegységi kiterjedésű identitásrégiók sokasága. Ebből kifolyólag a régi-új politikai tér (kvázi új középkorként) nagyban hasonlít a középkori prenacionalista városállami, kulturális-tájegységi alapon szerveződő politikai térszerkezetre. A lakossági antiglobalista érzelmek sokfelé mikronacionalista felhajtóerővel rendelkeznek, amely trend általában nem az országos szintű nacionalizmust erősíti, hiszen a nemzetállamok sokfelé maguk is a korai kapitalizációs-globalizációs trend termékeiként jöttek létre.
2. A versenygazdaságot felemésztő globalizmus jövőképe
A fentebb részletezett több évtizedes eladósodási tendencia az elvben e világrend átformálásáért tevékenykedő BRICS-államok több tagjára éppúgy érvényes (például Brazília, Dél-Afrika), mint a modell első számú központjára (USA), valamint az árnyék-bankrendszerükben gigantikus buborékokat rejtő feltörekvő szubkontinensnyi óriásállamokra (Kína, India). A hagyományos ázsiai termelési módot modernizáló és ennek révén a globális rendbe eredményesen betagozódó, illetve oda visszailleszkedő nagyhatalmak (például a nyitás utáni Kína, az ukrajnai háború előtti Oroszország) önerőből nem lesznek képesek befolyásolni a napjainkban zajló elsöprő erejű gazdasági és társadalmi átalakulás-sorozat megatrendjének irányát. A szélsőséges tőkecentralizációs folyamat az egykor Russell Kirk alapította, izolacionista, antiglobalista és nagyvállalat-ellenes amerikai paleo-konzervativizmus modellkritikai fókuszában áll napjainkban. Ezen (Trump által a republikánus párt főáramába emelt) korábban marginális közép-nyugati és bibliaövezeti irányzat valószínűsíti a populista jobboldal globalizáció-kritikai súlypontú orientációját Amerikában is (többek között a nemzeti konzervatív irányultságú mozgalmak francia, olasz és lengyel pártpolitikai reprezentánsaihoz hasonlóan).
A 2008-as globális pénzügyi válság, a járványkrízis utáni „visszapattanás” és a kvázi világháborús felkészülést sejtető mértékben zajló újra-felfegyverkezési trend során zömében állami eladósodás terhére finanszírozott költségvetési programok veszélyeit teljességgel negligálják az államok, holott a nyugati államháztartások szinte mindegyike történelme legnagyobb békeidőben tapasztaltható adósságrátájának adósságszolgálatával küszködött már a járványkrízis előtt is. Az adósságráták emelkedéséből fakadóan vélelmezhetően tovább gyorsuló adósság-dinamika automatikusan vonja maga után a járványkrízis és a háborús energiaválság utáni években is a nyugati nemzetállamok egy emberöltővel korábban még relatíve kedvező hitelminősítési szintjének távlati romlását, valamint annak következtében a kockázati felárak felettébb költséges emelkedését. Utóbbi jelenségnek az elmúlt évek magyar adósságszolgálata vonatkozásában voltak súlyos költségvetési következményei (a járványkrízis előtti korszakban 700-800 milliárd forintra tehető évenkénti magyar adósságszolgálat a krízis mélypontján 4000 milliárdot emésztett fel évente, de még mostanság is 3000 milliárd feletti szinten tanyázik).
Az állami adósságválság kezelése ezt követően hamarosan költségvetési restrikciós ciklust eredményezett a világ számos pontján, ami a már a 2008-as krízis során is ugrásszerűen romló minőségű közszolgáltatások további színvonalvesztését és piacosítását eredményezte, valamint a glóbusz egészén széleskörű csődhullámmal járt a zömében belpiacra termelő kisvállalati szférában a lakossági vásárlóerőnek az államháztartási restrikció miatti tartós gyengülése folytán (lásd a magyar kkv-k csődhullámát az elmúlt években). A hazai privát egészségügyi szektor évtizedes virulenciája és az egyházi oktatási intézményhálózat trendszerű terebélyesedése ezen általános nyugati közszolgáltatás-romlási tendencia részeként értelmezhető. Ebből következőleg a globális bankközpontok, illetve az azoknak otthont adó (város)államok válnak hamarosan az egyre tovább centralizálódó tulajdonszerkezetű világgazdaság elsődleges tulajdonosaivá vagy haszonélvezőivé. Könnyű belátni: a már jelenleg is negatív vagyonnal rendelkező amerikai alsó-középosztályi rétegek további deklasszálódása, a kisvállalkozási csődhullámok és a gazdasági szereplők visszafordíthatatlan mérvű általános eladósodása (kiegészülve az állam szabályozó és tulajdonló szerepének szélsőséges bővülésével) távolabb áll a jóléti kapitalizmus bármely New Deal óta ismert modelljétől, mint Makó Jeruzsálemtől.
Városi polgári középosztályok nélkül az érett középkor óta nincs kapitalizmus (sem pedig rendi-gyűlési vagy polgári-parlamentáris képviseleti modell). Ezen összefüggés átmeneti elfedését szolgálja az államvezérelt hitelezési modell, de kellő mérvű erőforrások hiányában már csak ideig-óráig lesznek képes a vészes volumenű deklasszálódás következményeinek leplezésére az északi félteke államai. Ugyanis a globális pénzpiac árfolyamsüllyedés, tőzsdeösszeomlás, kamatszint-emelés, inflációs boom vagy (vállalati és állami) hitelminősítési besorolásrontás formájában előbb-utóbb visszakorrigál. A felhalmozásra tartósan képtelennek bizonyuló, fedezetlen mesterséges hitelezéssel működtetett gazdasági rend nem lehet kapitalista jellegű, mert a piacgazdaság veleje az örök tőkebővülésben ragadható meg. A szerencsés kevesek (az északi félteke népességének legfelső 1 százaléka) felfoghatatlan mennyiségű megtakarítás-állománya holt tőkeként értékvesztő – gyakorta negatív kamatozású – állampapírokban tartva jelenleg nem vesz részt a gazdasági körforgásban. Ellentétben a gyarmatosítás időszakában tapasztaltakkal, amikor a felhalmozott tőkeállomány megtérülést keresve tengermelléki kereskedőtelepek és földrésznyi gyarmatbirodalmak kialakítását finanszírozta. A napjaink gigantikus holt tőkéjére vetítve elenyésző globális luxusfogyasztási szint nem képes kimozdítani a kereslethiány holtpontjáról a világgazdaságot (emiatt volt szükség a járványkrízist követően a jegybanki hitelezésből fedezett állami keresletösztönzésre, ami fedezetlen volta okán világszerte inflációgerjesztő hatással bírt). Napjaink hitelfelvételből realizált állami fegyverkezési versenye vélhetőleg hasonló negatív következményeket fog generálni a NATO-ban különösképp, de valamelyest az észak-atlanti szervezettel konkuráló (ahhoz képest összességében csekélyebb GDP-arányú adósságrátával bíró) BRICS-ben is.
Az európai félperifériákon az uniós fejlesztéspolitikai dotációs mechanizmusok megléte, valamint az azok keretében biztosított források felhasználása körül tapasztalható intézményesült anomáliák eleve kérdésessé tették már a járványkrízist megelőzően is a kapitalizmus hagyományos normarendszerének érvényesülését az EU periférikus térségeiben. Ezen térségi félkapitalisztikus modell-variáns fenntarthatóságát tovább rontja az érintett államoknak a (szinte hadigazdasági korszakokat idéző) rendkívüli jogrend alatti vállalatirányítási jogosultságai, a gigantikus mérvű gazdaság-újraindítási hitelforrások fokozódó kamatterhei, valamint a jelenleg zajló két háború okán előálló (a külkereskedelmi-mérlegegyensúlyt tartósan rontó) energiakrízis pénzügyi következményei.
Miként azt fentebb érintettük: a jelenlegi globális monetáris rendszerben cirkuláló források teljes egésze egyik oldalról hitelteremtéssel, míg a másik oldalról adósságvállalással kerül a globális gazdaság körforgásába (legalábbis a külkereskedelmi modelljüket dollárra alapozó és az euróövezetben tagsággal rendelkező államokban, míg az új alternatív fizetési rendszer bevezetésével és a barteralapú kereskedelmi modell kialakításával eredményesen kísérletező BRICS-tagállamok helyzete e tekintetben némiképp elkülönül az északi félteke államainak monetáris viszonyaitól).
Az északi féltekén a gazdasági szereplők jövőbeni jövedelme terhére létrehozott – az elmúlt években a globális pénzügyi cirkulációba bevezetett – forrástömeg ugyan tünetileg átmeneti időre kezelheti a járványkrízis és a háborús energiaválság negatív hatásait, azonban az új modell – az adósságleépítések szakaszába lépve – jelentős jövedelemszűkítő hatást generál (aminek az alacsony növekedési adatok formájában már vannak előjelei Amerikában és az EU-ban egyaránt). Utóbbi trend érvényesülése révén a fogyasztók szabad felhasználású jövedelmének további csökkenése valószínűsíthető, ami tartósan a reálszféra árbevételének süllyedését eredményezi csaknem mindenhol a transzatlanti nagytérségben. Tehát a gazdasági szereplők mindegyike jövedelemszűkítő környezetben lesz kénytelen tevékenykedni az előttünk álló évtized során (utóbbi alapkörülmény nyilván kedvezőtlenül hat majd a nem védelemipari jellegű ágazatok beruházási rátájára is a NATO-tagállamok területén).
Fontos továbbá kitérni arra, hogy az egészen a 2012-es úgynevezett W-válság lezárultáig ható 2008-as globális pénzpiaci krízis óta az állampapírhozamok terén sokfelé érvényesülő negatív kamatszint a kapitalizmus törvényszerűségeinek élő cáfolata volt, hiszen a korábbi árutermelés révén felhalmozott tőketömegek (profitelvárásban megtestesülő) folyamatos megtérülési szándéka nélkül nem beszélhetünk kapitalizmusról. Az éveken keresztül mesterségesen leszorított kamatráták, valamint e trend részeként egyes centrum országok (például Svájc, Németország, Ausztria, sőt a fokozottan eladósodott Franciaország) negatív kamatozású állampapír-kibocsátásai szintén a kapitalizmus hozamelvárásokon alapuló egyik fő törvényszerűsége ellenében hatottak, és forrásbevonói és forrásfelhasználói vonatkozásban egyaránt felelőtlenné tették az államháztartásokat. Hasonló mentalitás-romlás ment végbe a kirívóan kedvező feltételek mentén önmagát ekkortájt feltőkésítő globális nagyvállalati szféra vonatkozásában. Emellett a kétes fedezetű elektronikus jegybanki forrásteremtéssel megvalósított állami válságkezelő intézkedések révén a világgazdaság kulcsvalutáinak (USA, EUR) mennyiségi „higítása” minden megtakarításokkal rendelkező gazdasági szereplő hosszú távú érdekeit negligálja a világ egészén (amit ritkán hangsúlyoznak a főáramlatú gazdasági elemzők).
3. Konklúzió
Mára elfeledett tény, hogy a kapitalizmus bő félévezrednyi története során többször kifejezetten rontott egy-egy centrumtérség általános létviszonyain. E kijelentést alátámasztandó legeklatánsabb példaként célszerű megemlíteni a késő középkori szabad tulajdonos parasztság helyzetét a bekerítéseket követően kibontakozó Manchester-kapitalizmus évszázadaiban, mely időszak során a bérmunkás lét mindaddig példátlan mérvű és iramú egzisztenciális, kulturális, egészségügyi leromlást eredményezett körükben, vagy a jelcini szabadpiaci korszak évtizedében korábbi (eleve mérsékelt szintű) életszínvonalának felét elvesztő orosz középtársadalmat. (Kevéssé ismert tény, hogy Gorbacsov és Jelcin számára a rendszerváltás során az összeomló szuperhatalom felé a békekötés szándékával közeledő Japán felajánlotta a Kuril-szigetek megvételét, miként egyidejűleg Németország is jelezte a kalinyingrádi exklávé megvásárlására irányuló szándékát, mely deviza-bevételekből meg lehetett volna alapozni egy jóléti demokratikus konszolidációt Oroszországban, azonban Amerika – tartva az orosz medve megerősödésétől – nem engedélyezte e sorsfordító szándékú ügyleteket. Miként az egyedüli világhatalom a Deutsche Bank élén álló - később felrobbantott – Herhausen nevével fémjelzett kelet-európai fókuszú német gazdaságélénkítő programot is opponálta). A napjainkban a Covid-krízis kezdetétől a háborús energiakrízisig bezárólag formálódó új gazdasági rend földrajzi és termelési szerkezete vonatkozásában vélhetőleg a középkori szigetszerű urbánus árutermelés prekapitalista viszonyaira fog leginkább emlékeztetni.
Ebből kifolyólag a politikai rendszerek új bipolaritása egyfajta sajátosan újraértelmezett tradicionális pluralizmust valósíthat meg, amely pártpolitikai tér a modernizáció korszakától domináns pártstruktúrákhoz képest nem ideológiai jellegű lesz, hanem kommunális-tájegységi bázisú politikaföldrajzi-hivatásrendi karakterrel bír majd. Ennek elsődleges oka azon primer gazdasági, politikai, kulturális törésvonalban keresendő, amelynek mentén két táborra oszlanak a 21. század társadalmai: azon szerencsés kevesek rétegére, akik munkaerejére szüksége lesz a globalitás gazdasági rendjének, valamint azon sokkal szélesebb bázisú roncstársadalmi közegre, amelynek tagjai nem rendelkeznek a digitalizálódó globális munkaerőpiacon hasznosítható szakismeretekkel. Mindez teljes egészében felül fogja írni a pártstruktúrák egyébként is évtizedek óta halványuló hagyományos (felekezeti, vagyoni-jövedelmi, etnikai, osztály-kulturális) törésvonalait. E politológiai vízió érvényesülése a kormányozhatóság szempontrendszere mentén reálisan felveti majd a jövedelmi (virilista) és képzettségi-teljesítményelvű (meritokratikus) választási cenzus kérdéskörét, vagy a nemzetállamok e törésvonal mentén zajló tájegységi szétszakadásának lehetőségét (lásd a közismert brit, spanyol, olasz példán túlmenően az ezredfordulón meghaladni vélt wessi és ossi ellentét újratermelődését Németországban, amelynek következményei napjaink tartományi választási eredményeiben is tükröződnek).
A kisgazdaságokat és a háziipart világszerte (mindenekelőtt Európában) tömegével tönkre tevő szabadpiaci kapitalizmus az eredeti tőkefelhalmozó korszakában főként a nagyvárosi felső-polgárság és a nagybirtokos csoportok luxusfogyasztási igényei szerint végzett termelő és kereskedő tevékenységet. Hiszen a mesterséges erőforrásszűkében tartott agrárnépesség és a már szigetszerűen jelen lévő vagyontalan ipari bérmunkásság nagy része nem rendelkezett vásárlóerővel a minimális létigényeire vonatkozóan se (a közszükségleti cikkek előállításának javát egyébként önellátó jelleggel biztosították maguk számára a paraszti néptömegek). Mindez arra világít rá, hogy a globalizáció meghatározta 21. századi „új középkorban” a globális elitek luxuscikkeit termelő, szolgáltató és forgalmazó globális megapolisz-hálózatok közti nihilista sivatagban szintén kibontakozhat a tömegfogyasztás és a tömegtermelés nélküli gazdasági modell, amelyben nincs szükség a globális népesség kilenctizedének részvételére a gazdasági körforgásban. Természetszerűleg olyan központi jelentőségű kisállamok, mint Dubai, Szingapúr, Luxemburg, Liechtenstein vagy Svájc összességében továbbra is a modell egyöntetű nyertesei maradnak (hiánypótló turisztikai, kereskedelmi, tőzsdei és banki szolgáltatásaikkal helyben ellátva a nagyvilág csúcsgazdagságú 1 százalékát), míg egész szubkontinensek válnak annak teljességgel diszpreferált nagytérségeivé saját (fő)városi centrumukat leszámítva a globális Délen és az Észak belsőgyarmat-övezeteiben.
Viszont a járványkrízis és a háborús energiaválság hatására a kontúrjait tekintve egyre élesebben kirajzolódó új gazdasági rendet (amely nyilván kiegészül majd egy másfajta nagyhatalmi erőegyensúlyt képező új világrenddel is) versengés és tőkeképződés híján immár nem kapitalizmusnak fogják hívni. Minden jel arra mutat, hogy a 21. század harmadik évtizedében egyik napról a másikra a szemünk láttára született meg a világkapitalizmust és annak politikai felépítményrendszerét a glóbusz egészén (de mindenekelőtt a fejlődési centrumokban) felváltó államfüggő hitelezés-vezérelt gazdaság új globális rendje. E rendszer már nem az emberiség többségének szükséglet-kielégítésére irányuló tömegtermelésen alapszik (miként a modernizáció eddigi történeti szakaszai), így a szisztéma uralmi centrumai kifejezetten ellenérdekeltek a társadalmi kohézió eddigi szintjének fenntartásában. Napjaink torz globalizmusa felfalja kapitalista szülőanyját.
