A közép-európai és oroszországi nagyrégiónak a 19. század utolsó harmadától a 2. világégésig zajló kapitalisztikus fejlődési periódusában az érintett országcsoport maradéktalanul beilleszkedik a nemzetközi piacgazdasági rendszerbe a késő-cárizmussal azonos módon kvázi-kapitalista Szovjet-Oroszországot is ide értve, amely rendszer ettől kezdve válik ténylegesen világkapitalizmussá. A két félperiférikus nagyrégió – mármint az öreg kontinens középső és keleti fele – nagyváros szigetei révén illeszkedik a Föld egészére kiterjedő termelési-kereskedelmi hálózathoz, míg vidéki tradicionalista-agrárius térségeiket csak az államszocializmus kényszerintézkedései kapitalizálják maradéktalanul a 20. század kollektivizálási hullámai folyamán. E megatrendet napjainkig követjük az alábbiakban.
1. A keleti és a nyugati tervgazdaságok modelljei
Könnyűszerrel megállapítható: ha nincs a szocializmus, akkor a harmadik világ államai (de gyakran még a mindaddig függő fejlődési pályájuktól szenvedő agrárius jellegű közép-európai félperifériák is) megrekedtek volna a gyarmatosító-indusztriális nagyhatalmak túlereje révén rájuk erőltetett nyersanyag-puffer és munkaerőbázis jellegű addigi kényszerpozíciójukban. Hiszen a korábbi szigetszerű urbanizációjuktól eltekintve széleskörű extenzív iparosításuk az államszocialista modell berendezkedésével megjelenő tervező államkapitalizmusok működésével vette tényszerűen kezdetét.
Az erőszakszervezetek felhasználásával központilag kényszermenedzselt modernizációs folyamat szemben az akkor már csaknem fél évezredes nyugati megatrenddel térségünkben legfeljebb két-három emberöltő leforgása alatt ment végbe a kezdetben totalitárius-sztálinista, majd idővel többnyire konszolidálódó (fél)autoriter-államszocialista rendszerek égisze alatt. Az európai félperifériák felgyülemlő felzárkózási deficitjei az államvezérelt tervező kapitalizmus-variánsoknak tekinthető szocialista rezsimekben artikulálódnak a 20. század 2. felében. E részleges (főként nagyipari karakterisztikájú) szigetszerű modernizációs modell azonban felélve humán és pénzügyi tartalékait véglegesen kifulladt a ’80-as évek utolsó harmadára.
Valójában a hidegháborúban nem a kapitalizmus győzte le a létező szocializmust, hanem sokkal inkább a tőkeképzésben csaknem fél évezredes előnyben lévő nyugati centrumrégió (illetve annak részeként az angolszász szabadversenyes kapitalista modell) aratott diadalt a kelet-európai tervező-újraelosztó államkapitalizmus-variáns felett.
A Szovjetunió hivatalos állami célkitűzéseként (eredetileg a sztálini, majd a hruscsovi korszakban) deklarált, a ’60-as évek technológiai és szociális eredményei fényében kifejezetten reálisnak tűnő utolérési stratégiája (amit az űrprogram, a nagyvárosi lakásépítési program és a fegyverkezési verseny átmenti sikerei széles körben legitimáltak belföldön) a keleti tömb végnapjaira vitathatatlanul megrekedt a tábor centrumában éppúgy, mint az annak alárendelt közép-európai kisállam-övezetben. A kelet-európai, burkoltan kapitalista modellvariáns nyugat-európai megfelelője a ’80-as évek közepe és a ’90-es évek utolsó harmada közötti bő évtized során sokkal kevésbé teátrális keretek között omlott össze, mint az államszocialistának keresztelt vasfüggönyön túli néhai megfelelője.
A Marshall-program okán ’47-től kezdve döntően angolszász pénzügyi koordináció alatt álló nyugat-európai tervező kapitalizmus-modellek, valamint a némely ismertetőjegyek tekintetében még egymáshoz képest is mérsékelten eltérő keleti államszocializmus-variánsok kísértetiesen hasonultak egymáshoz utóbbiak fennállása alatt. Így a Lajtán inneni és azon túli tervező intézmények csaknem egyidejű marginalizálása a nagyvállalati szféra számára egyenesen szimbólumértékűnek bizonyulhatott. Példának okáért az államkapitalista-dirigista gazdasági modell (De Gaulle elnökségétől Mitterrand országlásán át Chirac korszakáig bezárólag terjedő) fénykorában a franciaországi kormányzati struktúrában tartósan működött a központi tervhivatal országos szervezete. Többek között ezen intézmény fejlesztette több lépcsőben a Franciaországot máig behálózó TGV gyorsvasút-hálózatot. Eredményei ellenére az intézményt a ’90-es évek neoliberális „reformhullámának” égisze alatt mégis felszámolták.
Az önnön korszakában színvonalasnak (habár szűk körűnek) számító hazai társadalombiztosítási intézményrendszer (mindenekelőtt a bérházállománya bevételei terhére a közszféra korabeli kegydíjait folyósító OTI) alapjait lefektető Horthy-éra, valamint a ’63-ban elfogadott általános amnesztiától kezdődően konszolidálódó Kádár-rezsim által megalkotott (Kornai János közgazdász-professzor szerint koraszülött) jóléti állam a nyugat-európai dirigizmussal párhuzamosan éli fénykorát. E vívmányok valójában nem a rendszerváltási sokknak esnek áldozatául, hanem az angolszász gyökerű monetarista-neoklasszikus jellegű „ellenforradalom” korabeli globális expanziójának. Ezen neokonzervatív-neoliberális ideológiájú megatrenddel szembeni páneurópai utóvédharcot a szociális piacgazdaság őszinte híveinek utolsó politikai nemzedéke kilátástalan szívóssággal vívta meg a többek között Mitterrand, Chirac és Kohl (mifelénk Antall) nevével fémjelzett szociáldemokrata és keresztényszociális értékorientációjú kormányzatok égisze alatt. Az azóta eltelt emberöltő is rávilágított azon nehezen cáfolható összefüggésre, miszerint a történetileg felettébb rövid (döntően a szakszervezetek tömegereje folytán fennálló) szociális piacgazdasági korszakot leszámítva a zsigerileg növekedésfókuszú kapitalizmus önnön fennállása alatt sohasem volt humanizálható.
A kapitalista megatrend aranykora az államszocializmus bukásától veszi kezdetét, de eredményes hegemóniája mindössze másfél emberöltőig tart. A ’98-as oroszországi és kelet-ázsiai pénzügyi válsággal és a dotcom lufi ’99-es kipukkadásával kezdetét vevő, majd a 2008-as globális pénzpiaci válsággal csúcspontjára jutó válságkorszak lezajlása a 2020-2021-es pandémiával, valamint a 2022-2023-ban kirobbanó orosz-ukrán és közel-keleti konfliktus okán végbemenő energiaválsággal együtt tagadhatatlanul jelzi a globális kríziskorszak emberöltőnyi elhúzódását.
2. A konzervativizmus szerepe a jóléti állam létrejöttében és eróziójában
Ritkán vesszük górcső alá, hogy mindent egybevetve valójában milyen fejlődési sajátosságok teremtették meg és tették virulenssé a kapitalizmust az elmúlt fél évezredben. Amennyiben számba vesszük e tényezőket, akkor mindenekelőtt szükséges kiemelnünk közülük az alábbiakat: a kereslet-kínálat törvényszerűsége folytán (ciklikusan ismétlődő időszaki zavarok közepette) dinamikusan újrateremtődő piaci egyensúlyt, az állandó versenyhelyzetből fakadó innovativitást és fokozott kockázatvállalási hajlandóságot, valamint a jövőbeni árutermelést megalapozó folytonos tőkeképződést. Ezen fejlődési szempontból sajátságosan kapitalista tényezők bázisán valójában a primer árutermelési specializálódás teremti meg a gazdaságtörténet legdinamikusabb techno-evolúciós folyamatát, amely megatrend máig a kapitalista gazdasági hatékonyság létalapja.
Oswald Spengler a Nyugat alkonya című korszakalkotó művében állapítja meg, hogy amennyiben egy ókori egyiptomi gazdát áthelyeznénk bármely kora-újkori német parasztgazdaságba, számára nem volnának idegenek a termelési munkakörülmények, holott új gazdálkodási helyszínén bő négyezer év választaná el őt saját tapasztalatszerzési korszakától. Mindehhez képest a kapitalizmus generálta négy ipari forradalom újdonsága mindenekelőtt abban rejlik, hogy e megatrend több hullámban csaknem minden évszázadban legalább egyszer gyökeresen átalakította a termelés technológiai körülményeit. A korábban csigalassúságú technológiai fejlődést működése során felgyorsító és állandósító techno-evolúciós törvényszerűség a kapitalizmus veleje, valamint egyidejűleg e berendezkedés primer hozadéka is.
Viszont a kapitalizációs expanzió társadalmi kártételeit eleinte csak extenzív növekedéssel (új tájegységek bevonásával), később intenzív fejlesztéssel (ipari forradalmak sora), majd szociálpolitikai korrekciós intézményrendszerrel (vagyis a jóléti állam intézményi innovációjával) lehetett ellensúlyozni. Ezen évszázados szociális kohézióteremtési stratégiának ugyan később voltak baloldali időszakai (például a roosevelti New Dale és a Kennedy-, Johnson-féle New Frontier), de alapvetően a munkásmozgalom nyomására a jobboldali, keresztény-konzervatív érák során a 19. század utolsó harmadától a 20. század első harmadáig terjedő korszak zömében konzervatív kormányzatainak teljesítményeként álltak elő. Ezek közé sorolható Bismarck szociális törvényhozásának időszaka és a Disraeli-féle brit „one nation” konzervativizmus korszaka, valamint a modell továbbfejlesztésének időszakában a 2. világháborút követő nyugat-európai jóléti államokban virulens kereszténydemokrata értékvilágú kormányzati kurzusok sora Adenauertől De Gasperin át De Gaulle-ig bezárólag. Ekkorra válhatott (Fekete-Afrikát leszámítva) a világkapitalizmus fő ismérvévé a Föld egészén a napi szintű éhezés és a mélynyomor szinte teljes körű visszaszorulása a fejlődésbeli centrumállamok belső gyarmatain és a globális félperifériákon egyaránt.
A modell virulenciájának hála a világ egésze generációktól fogva trendszerűen és mérhetően gazdagszik, habár a világkapitalizmus ez irányú sikerességét viszonylagossá teszi az egy főre vetített GDP mérésének módszertani problematikája. Ugyanis a leginkább e mutatóval számszerűsíteni próbált kapitalista eredményességet némileg árnyalja a tradicionális társadalmak háztartás üzemeiben történetileg évezredeken keresztül térítésmentesen ellátott jóléti funkciók numerikus kalkulációinak rekonstruálási zavarai. Példának okáért Kína elmúlt évtizedekben töretlenül látványos GDP-bővülési ütemét elvileg korrigálni volna célszerű a modernizáció folytán mára megszűnő és immár a nők tömeges munkába állása okán villámgyorsan kiépülő szolgáltatóipar-komplexum ellátta néhai háztartásüzem-szolgáltatások produktumainak összességével (például idősgondozás, betegápolás, oktatás, házimunka). Vagyis a fél évszázada felettébb látványos kínai gazdasági növekedési trend egy része fiktív jellegű.
A kezdetben a nacionalizmustól idegenkedő, arisztokratikus jellegű európai konzervativizmus képviselői a kapitalizmus mindent elsöprő dinamikája kapcsán ráeszméltek, hogy a jólétüket biztosító rendszer fennmaradásának politikai előfeltétele a modell viszonylagos nyerteseinek teljes körű integrálása egyetlen uralmi pozíciójú politikai közösség keretei közé, így Európa-szerte megteremtődött a korábban zömében liberális-nacionalista irányultságú kispolgári (kisipari, kistermelői, kiskereskedelmi) vállalkozói egzisztenciák bázisán a keresztény-konzervatív polgári alternatívák sora. E politikai gyűjtőpárti konglomerátumokban természetes szövetségesként kontinens-szerte otthonra leltek az állagőrzésben érdekelt bürokrata, katonatiszti, nagybirtokos elitcsoportok is középosztályi háttérstruktúráikkal együtt. Az 1. világháborút követően a lövészárokból hazatérő frontszolgálatos tömegektől a továbbiakban már meg nem vonható általános, egyenlő és titkos választójog bevezetése ellenére ezen – akkor már legalább fél évszázados múltra visszatekintő – konzervatív néppártosodás hozadékaként volt elkerülhető a korabeli gazdasági-társadalmi viszonyokat akár jogállami-parlamentáris, akár forradalmi eszközökkel felszámolni igyekvő nyugati (reformista és totalitárius) szocializmus-variánsok bármelyikének súlyponti hatalomra jutása. A két világháború közötti polgári koalíciós modellekben (például a weimari köztársaságban, majd a spanyol és francia népfrontkormányokban) ugyan részt vettek baloldali erők, azonban a rezsimek átformálásához nem rendelkeztek kellő súllyal.
A kapitalizmus globális gazdasági győzelméhez és azt követő politikai diadalához azonban előbb egy másik előfeltétel teljesülése is igényeltetett: mégpedig a főáramlatú baloldal pacifikálása. Európa hagyományosan legbefolyásosabb baloldali erejeként a marxi tanokat a bismarcki jóléti reformok hatására a 19. század utolsó negyedében fokozatosan elhagyó (úgymond reformista szociáldemokrata) SPD és hasonló fejlődési körülmények, valamint a németországi kulturális hatás folytán mérséklődő (ausztro-marxista) SPÖ elköveti az 1914-es hadba lépés párhuzamos támogatásával a mindaddig internacionalista szociáldemokrácia egyik legnagyobb, máig ható polgári és patrióta fordulatát. A transznacionális munkás-szolidaritást feladó (a jól képzett és kedvező egzisztenciájú munkásarisztokrácia vezetése alatt álló) fenti kispolgári középbal formációk (mint milliós tagságú tömegpártok) nélkül ugyanis ellehetetlenült volna az általános mozgósítás. Így az uralmi elitek a további jóléti intézkedések előfeltételeként, illetve azok zálogaként fogadtatták el hazájuk korábban rendszerellenzéki pozíciójú munkásmozgalmának (ezzel egy csapásra az uralmi elitek soraiba kooptált) egymással szimbiózisban élő szakszervezeti és szociáldemokrata elitjeivel a világháborús győzelem szükségszerűségét. A német nyelvterület baloldali elitje elfogadta, hogy a német és osztrák nagytőke háborús győzelme primer érdekében áll, miközben a francia és brit munkásság irányában érzett korábbi internacionalista szolidaritás-kötelékek másodlagossá váltak körükben.
A hazafias baloldali néppártokat megteremtő eme világtörténelmi jelentőségű fordulópont nélkül nem robbanhatott volna ki a gyarmatbirodalmak erőforrásainak újraosztásáért vívott 1. világháború, hiszen a munkásmozgalom összességében tízmilliónyira rúgó (a nagyipar hadászatilag jól hasznosítható sztenderdizálási szocializációjában részesített) indusztriális tömegtársadalmát politikai és kulturális reprezentánsaik akarata ellenére nem lehetett volna állami kényszerintézkedésekkel kivezényelni sokévnyi frontszolgálatra. Legalábbis tömeges, sőt általános parancsmegtagadási- és dezertálási hullám vagy osztályforradalmak végbe menetele nélkül. Nem mellékesen ezen hatalmi alku folytán lehetett a polgáriasult szociáldemokrácia a háború utáni weimari demokrácia egyik vezető politikai ereje a félelnöki modellben működő, agyaglábakon álló köztársasági Németországban.
E máig nem súlyának megfelelően kezelt döntés meghozatala folytán szűnt meg 1916-ban a munkáspártokat mindaddig nemzetközileg integráló 2. internacionálé (az 1. az antimarxista anarchisták kizárásával ért véget 1876-ban). A német szociáldemokrácia önnön polgári orientációját nem vizsgálta felül az 1. világháborús összeomlást követően sem, sőt a vereségtől Hitler hatalomra jutásáig berendezkedő weimari rendszer állandó kormánypártjaként annak tartópillére lett. Friedrich Ebert így tölthette be 1919 és 1925 között az államelnöki posztot, aki az 1923 és 1929 között kormánytag (később Nobel-díjban részesülő) polgári-liberális Stresemann főkülügyérrel közösen a ’45 után realizálódó európai egységgondolat egyik előfutárának tekinthető. A weimari rendszer létrehozása és majdani stabilizációja érdekében e részben szociáldemokrata összetételű polgári szövetség számolta fel véres polgárháborús viszonyok közepette 1918 és 1920 között a Rosa Luxemburg és Karl Liebknecht által fémjelzett (leginkább a párizsi kommün berendezkedéséhez hasonló) Spartacus-mozgalmat Berlinben, valamint az annak hatására kibontakozó kommunitárius bajor tanácsköztársaságot. Az internacionalista osztályidentitást ekkor váltja fel a nagytőkés körök érdekeit szem előtt tartó nacionalista orientáció a kontinentális baloldalon, így születnek meg a mentalitás-konzervatív és patrióta identitású baloldali néppártok első változatai Nyugat-Európában, amelyek a nácizmus bő évtizednyi átmeneti korszakát leszámítva a ’90-es évekig dominálják az öreg kontinens közéletét; gondoljunk csak a Helmut Schmidt, Willy Brandt, Bruno Kreisky és Francois Mitterrand nevével fémjelzett érákra.
Hogy mi köze mindennek az északnyugat-európai nagyváros-térségekben csaknem évezrednyi múltra visszatekintő kapitalizálódási megatrendhez képest mindössze egy múlékony évszázadnyi fejlődési kitérőnek tűnő jóléti állam jelenlegi lebontásához? Nos, könnyű belátni, hogy a fent részletezett sorsfordító hatalompolitikai alku eredményeként jön létre (legalábbis a győztes államokban) a jóléti kapitalizmus első világégést követő legelső modellje. E rezsim-variáns hatókörét (okulva a weimarizálódás tanulságaiból) a 2. nagy háborút követően a nyugati szövetséges hatalmak kiterjesztik a nyugati érdekszférába eső vesztes államokra is (NSZK, Olaszország, Ausztria). Azonban az USA e demokratikus országcsoporton belül se engedélyezett túlzott dinamikájú autonómia-törekvéseket (például a később meggyilkolt Aldo Moro kereszténydemokrata kormányfő nevéhez köthető euro-kommunista irányú nagykoalíció-szervezés vagy a De Gaulle alatt átmenetileg érvényesülő hadászati, energetikai és monetáris szuverenitás).
A nemzetiszocializmus és a fasizmus két évtizedes töretlen térhódítása is a munkásmozgalom és a hatalmi elitek közötti hallgatólagos soviniszta jóléti konszenzus újradefiniálásaként fogható fel a bolsevik fordulatot elkerülő európai félperifériákon. Hiszen e szélsőséges rezsimek propagandisztikus ígéreteik szerint hazájuk munkásságát és parasztságát a szüntelen jólétben élő európai uralmi osztályok soraiba emelték volna az általuk leigázni remélt államok munkásosztályának alávetése árán; a Német Császárság és a Monarchia elitjei is hasonló (fajelmélet nélküli) alkut ajánlottak anno a munkásmozgalom reprezentánsainak. Mindenekelőtt az 1. világháborúban legyőzött német kultúrkörben (Németország, Ausztria), a Párizs környéki béketárgyalásokat számottevő eredmény nélkül záró egyetlen antant államban (Olaszország), valamint az addigra gyarmatbirodalma legjavát elvesztő ibériai ország csoportban (Spanyolország, Portugália) volt virulens e modernizációs rezsimvariáns.
A baloldali főerő polgári irányú fordulatának jellegzetes kísérőjeleként a modernizációs megatrend államkapitalista nyugati változata terjeszti el széles körben a rekreációt szolgáló tömegturizmus ellátórendszereit, példának okáért a szakszervezeti üdülőhálózatokat és az olcsón megvásárolható üdülőházakat (mely rekreációs modell a jóléti államszocializmus kelet-európai baloldali rezsimjeiben is realizálódik akkortájt). Mindennek fontossága nem hangsúlyozható eléggé, ugyanis az ókori és középkori tradicionalista társadalmakban az örökletes hivatás-életvitel dominálta a népesség csaknem egészét (leszámítva a közrendi származású alsópapságot és a városba szökve bérmunkássá lett jobbágyságot), vagyis leszármazási alapon, kulturális önazonosságuk szerint tettek szert identitásadó megélhetést biztosító tevékenységre a szakrális megalapozottságú társadalmak tagjai. A városi céhes ipar első generációs alkalmazotti köre és a zömében az alacsony státusú agrárnépességből rekrutálódó alsópapság által képzett kivétel számaránya az össznépesség viszonylatában elenyésző lehetett. Ahol megjelenik és tömegesen elterjed a tradicionális életformákat felszámoló nagyvárosi bérmunka, ott azonnal megjelenik a rekreálódás iránti tömegigény is (lásd a sztrájkszervező munkásmozgalom rövidebb munkaidőre és garantált szabadságra vonatkozó követeléseit). A jószerivel emberöltőnként bekövetkező parasztlázadásaikról elhíresült önellátó szakrális társadalmak népfelkelései ilyen vonatkozású követelést sohasem tűztek zászlajukra, ami jelzi a fogalmi kategória indusztriális jellegét.
A középosztályosító jóléti állam társadalompolitikai és gazdaságpolitikai innovációja szünteti meg a kapitalizmus belső gyarmatait Európa nyugati felén, ezzel egy évszázadra stabilizálva a modellt politikailag, társadalmilag és gazdaságilag. Azonban a nagyhatalmak belső és külső gyarmatainak erőforrásbázisán létrejövő modernitásbeli nemzetgazdaságok jelentőségét negligáló posztindusztriális globalizáció az emberi munkavégzést egyre feleslegesebbé tevő technológiai innovációi révén a ’70-es évektől kezdődően alapjaiban kezdte ki e jóléti konszenzust. A politikai élet neokonzervatív-neoliberális fordulata nyíltan számolta fel a szakszervezeti szövetségek elitjeivel és a szociáldemokrácia reprezentánsaival több lépcsőben megkötött középosztályosító alkut, sőt e fordulat a korábbi modell alkuképző intézményi mechanizmusait is villámgyorsan elsodorta (például a Thatcher alatti bányászsztrájk során).
A neokonzervatív ellenforradalom valójában nem állította helyre a Manchester-kapitalizmus modelljét, erre nem is lehetett képes, hiszen ahhoz 19. századi szintűre kellett volna redukálnia a közszolgáltatás-színvonalat. Az adócsökkentéseik költségét gyakorta privatizációs bevételekből (Nagy-Britannia) vagy hitelfelvétel terhére (Amerika) ellentételező neokonzervatív kormányzatok (ugyan elvetették a korábban domináns vegyesgazdasági modellt) továbbra is államvezérelt szisztémát működtettek. Az irányzat mindössze az állami redisztribúció mértékének betetőzését tudta megvalósítani és az újraelosztás célrendszerét átformálni a jóléti rendszerekből a gazdaságfejlesztés és a hadiipar felé csatornázva a mobilizálható közforrásokat.
A neokonzervativizmus legfeljebb csak a szabadversenyes retorikája révén tűnt élesen államellenesnek, hiszen példának okáért az amerikai reagenomics jelentős állami adósságnövekedést is vállalhatónak tartott csillagháborús programja finanszírozása érdekében. A bánya- és nehézipari szakszervezetek egyeduralmát bátran megtörő Thatcher viszont az egészségügy és a közoktatás kárára tartósan restriktív költségvetési politikát folytatott. Azonban e szigorú fiskális ciklus megtakarításaiból hadiipari és telekommunikációs fejlesztési programok sorát finanszírozta, amelyek hozadékainak köszönhetően kialakulhattak a skóciai és észak-angliai indusztriális rozsdaövezetek bázisán a számottevő exportpotenciállal bíró fehérköpenyes tercier szektor máig virágzó innovatív szegmentumai.
Az osztály alatti roncstársadalmi rétegek szélesedése, a munkahellyel rendelkező, de a létminimum szintjén tengődő úgynevezett dolgozó szegények csoportjainak bővülése, a nagyváros-övezetek bővülő prekariátus népessége, valamint az egykor virulens iparterületek látványos elnéptelenedése jelzi e viszonylagos államtalanító közpolitikák árnyoldalait az Atlanti-óceán mindkét partvidékén.
Miként azt fentebb láthattuk: a neokonzervatív korszakváltás végbemenetelének voltak számottevő hozadékai is. A közepes fejlettségű félperifériák délkelet-ázsiai, latin-amerikai és közép-európai lokációiba áttelepülő ipari konglomerátumok a korábbi szinthez képest ugyan ipartalanították az északi félteke tradicionális indusztriális régióinak zömét, habár máig az USA maradt a Föld egyik vezető ipari állama. Viszont a centrumállamokban hagyva ezen ágazatok fejlesztői és irányítási központjait dominánssá tették a tudásalapú szolgáltatói gazdaságszerkezetet a legfejlettebb posztindusztriális államok majd’ mindegyikében, valamint szigetszerűen korszerűsítették a félperifériák feldolgozóipari ágazatait.
3. A fejlődési centrumok pangása és az új gazdasági rend
A tőkés modell mindeddig a korábbi évszázadokban felhalmozott tőkeállomány megtérülési logikát követő permanens befektetésén nyugodott. Korszaktól függően e sok évszázados kapitalista törvényszerűség természetszerű érvényesülése a három fő jövedelemtulajdonos (az államok, a magánháztartások és a vállalkozások) közül legalább egynek a jelentős mértékű vagyongyarapodását eredményezte. Azonban már a Covid-krízist megelőző bő évtized során, a 2008-as globális pénzpiaci válság kirobbanásától kezdődően általános vagyonveszési és eladósodási folyamat ment végbe a világgazdaságban, amely negatív trend különös módon mindhárom jövedelemtulajdonost egyidejűleg érintette. Tekintettel arra, hogy a jövedelemtulajdonosok adósságállománya e korszakban már trendszerűen gyorsabban nőtt, mint azok vagyona vagy a nemzetgazdaságok összterméke, a glóbusz történelme során először belépett a tőkefelhalmozási képesség nélküli posztkapitalizmus korszakába. E vészjósló tendenciát mélyítette tovább a 2020-2021-ben lezajló Covid-hullámok mindegyike, valamint a 2022-ben és 2023-ban kirobbant két háború, illetve az általuk generált energiapiaci krízis.
A jegybankok a Covid-hullámsorozat recessziós hatásának ellensúlyozására emberi ésszel egyenesen felfoghatatlan mennyiségű, munkaértékkel nem fedezett elektronikus hitelpénzt állítottak elő 2020 eleje óta mesterségesen csakúgy, miként az végbement az államadósság-ráták ugrásszerű növekedéséért primer jelleggel felelős (2008 őszén foganatosított) gigantikus bankmentési programok során. Ezen (utóbb világszerte inflációs hullámot gerjesztő) virtuális pénztömeget Amerikában közvetlenül az állam számára továbbította a jegybank szerepét ellátó FED (dematerializált kamatozó államkötvények ellenében), míg Európában a jegybankok a bankrendszer felé közvetítik e hitelforrásokat. Ezt követően a globális bankrendszer pénzügyi funkciójával ellentétben többnyire nem a reálgazdaság hitelezésére fordította az így megszerzett kedvezményes forrásokat, hanem a bankszféra a krízis folytán egyre gyengébb besorolással bíró szuverén adósok magas kamatozás mellett kibocsátott államkötvényeit vásárolta fel belőlük, valamint önnön csúcsmenedzseri osztályát premizálta belőle meglehetősen botrányos körülmények közepette. Így vált a 2008-tól napjainkig kisebb szünetekkel zajló válságciklus primer költségviselőjévé az adófizetők finanszírozta államok mindegyike, míg haszonélvezőjévé a krízisek során egyre koncentrálódóbb tulajdoni hátterű bankrendszer egésze. A 2008-as krízis kirobbanását követő másfél évtized múltán e modell újfent megismétlődött a pandémia és az energiakrízis során. Az államok ismételten eladósodtak, míg az országokat hitelező magánbank-csoportok profitrátája tovább emelkedett még recessziós években is (lásd: az OTP évenkénti profitja a 2020 eleje óta stagnáló hazai gazdaságban).
A Covid-krízis éveiben példának okáért a vállalkozásokhoz világszerte egyrészt államilag garantált, kamattámogatott hitelkonstrukciók formájában jutottak el e többnyire szabad felhasználású források, másrészt közvetlen állami dotációként a bérek és járulékok fedezésére. Tekintettel arra, hogy az 1. világháborút követően korántsem átmeneti időszakra szólóan vezették be az általános választójogot, valamint a 2. világháború után is tartós jelleggel alakították ki a kormányzatok a korporatív-tripartit érdekegyeztető modellt Nyugat-Európában, a Covid során bevezetett államfüggő, hitelvezérelt mechanizmus is felettébb maradandónak ígérkezik.
E posztkapitalista modellben a vásárlóerőt jelentő lakossági jövedelem csaknem egésze, valamint a termelési-szolgáltatási tevékenységet beindító vállalkozói bevétel egyaránt állami (jegybanki) kezdőforrásból származik. Számottevő mérvű magángazdasági vagy államháztartási megtakarítás-tömegek híján minden cirkuláló forrás jegybanki vagy magánbanki hitelként kerül a globális monetáris szisztémába ezen új modellben. A Covidot megelőzően ilyen rendszerrel nem találkozunk a gazdaságtörténetben, legfeljebb néhány évig tartó világháborús újjáépítési ciklusok során (mint amilyen az amerikai hitelforrásból táplálkozó Marshall-hitel időszaka volt ’45 után). Minden jel szerint a 2008-as pénzpiaci krízis és a koronavírus-járvány megteremtette az ötödik államhatalmi ágat a jegybanki szféra és az ahhoz kapcsolódó globális bankrendszer formájában, amennyiben a negyedik kvázi hatalmi ág a médiaszegmens volna.
A nemzeti bankok és a pénzintézetek szerepének felértékelődése egyébként egyidős a keynesi közgazdasági iskola ’70-es évektől érvényesülő visszaszorulásával. A stagflációt, vagyis egyidejű gazdasági stagnálást és tartósan magas inflációs rátát eredményező keynesi modell addigra elérte alkalmazhatósága határait. A jobb híján sokáig konzervatív formációk fémjelezte kormányzatok alatt is alkalmazott modellt (lásd a jobb- és a baloldal által csaknem azonos gazdaságpolitikát folytató butskellizmus brit korszakát a 2. világháborút követő három évtizedben) a neokonzervatív ellenforradalom monetarizmusa (leginkább Reagen és Thatcher időszakában) végérvényesen felszámolta. A mindenkori kormányzattól intézményesen elkülönülő jegybank intézményi függetlenségének nóvuma ekkortól válik általános elvárássá az északi féltekén (például Nagy-Britanniában a Major-kabinet alatt a ’90-es években).
Ezen korszakváltást jelölő gazdaságpolitikai innováció jelentőségét mutatja, hogy a monetarista ellenforradalom és az ahhoz kapcsolódó pénzpiaci dereguláció nélkül Amerikában nem lett volna gazdasági növekedés a ’70-es évektől kezdődően egészen napjainkig bezárólag. Sőt, a szilíciumvölgy innovatív miliője se alakulhatott volna ki az egykori kaliforniai kormányzóból elnökké avanzsáló Reagan vezette (adócsökkentési közpolitikájáról elhíresült) amerikai neokon irányzat deregulációs közpolitikája nyomán rendelkezésre álló banki és tőzsdei forrásbőség nélkül. Azonban a reaganomics legsötétebb időszakaként számon tartott ’87-es Wall Street-i fekete péntek és a ’80-as évek végi londoni ingatlanpiaci krízis egyaránt jelezte e modell korlátozott eredményességét, amire szintén rávilágított a Clinton-éra alatt bekövetkező „dotcom-krízis”, amely válság az informatikai vállalatok túlértékelt kötvényeit és részvényeit sújtotta kiemelkedő értékvesztéssel. A vállalatok túlértékeltsége napjaink Amerikájában is hatalmas tőzsdei buborékokat generál, ami tipikus válságtünet.
A 2008 óta tartó kríziskorszak a gigantikus erőforrásokkal bíró Amerikát is láthatóan megviseli. A neokon ellenforradalom ’80-as évek eleji kezdetétől napjainkig nominálisan megháromszorozódott az amerikai GDP, ami vitathatatlanul rávilágít e gazdaságpolitika makroökonómiai eredményességére. Azonban az amerikai társadalom alsó kétharmadának jövedelme az azóta zajló iparkiszervezési trend folytán a ’70-es évek óta stagnál. Míg a felső két-három társadalmi decilis gyorsan emelkedő jövedelmének javát az egekbe emelkedő családi megélhetési (főként lakhatási és iskoláztatási) költségek vonják el, valamint az életkor kitolódásából fakadó egészségügyi-, betegápolási-, idősgondozási többletterhek emésztik fel. Az amerikai népesség (főként a fekete lakosság és a középkorú női WASP-csoportok) romló egészségügyi adatai és az újabban stagnáló (sőt romló) születéskor várható élettartam-mutatók (kiegészülve az alsó-középosztályi fiatalság szüleinél alacsonyabb végzettségi szintjével és gigantikus diákhitel-adósságrátájával) együttesen rávilágítanak az elmúlt emberöltő során első látásra kedvező növekedési pályát bejáró USA gazdasági modelljének társadalmi fenntarthatatlanságára.
A legkatasztrofálisabb amerikai népegészségügyi adatsornak a 45-54 év közötti középkorú népesség korai halálozása tekinthető, ami az északi féltekén egyedüliként növekvő trendet mutat (100 ezer lakosra vetítve immár 400 fő felett jár a mutató éves átlagban, ami a vonatkozó svéd adat bő duplája). Emellett felettébb beszédes adatnak minősül a vidéki 30-34 év közötti nők korai halálozási rátája, amely trend vélhetően az egzisztenciális stressz-hatás és az amiatti önpusztító életvitel okán egy emberöltő alatt 48 százalékkal emelkedett Amerikában. Vajon miként volna eredményesen felépíthető a 21. századi tudástársadalom a szabadság földjén ilyen katasztrofális jellegű humánerőforrás-mutatók bázisán?
Tovább árnyalja e sötét perspektívát azon prognózis, miszerint 2030-ban az amerikai munkaerőpiac állásainak kétharmada diplomát fog igényelni, vagyis a drága továbbtanulási költségek miatt a középnyugati belső gyarmatok felsőoktatásból kiszoruló népessége „öröklött” deklasszálódása folytán szegregálódik az elsődleges munkaerőpiacról. Emellett az agyelszívás korábbi tendenciájának a bevándorlás további liberalizálása útján realizálható újbóli generálása nélkül hamarosan nem fog elegendő tudásmennyiség rendelkezésre állni az USA területén, holott a trumpi radikális jobboldal éppen a bevándorlási rendszer szigorításának ígéretével kampányol a közép-nyugati és a rozsdaövezeti WASP törzsszavazói idegenellenes értékpreferenciájából fakadóan.
A napjaink kritikus eladósodási szintjét eredményező kormányzati intézkedések nyomán immár egy poszt-kapitalisztikus gazdasági modell körvonalazódik az északi féltekén. A világszerte állami garanciavállalási és kamatmentes közhitel-kihelyezési elemekkel tarkított megalomán gazdaságélénkítő programok az érintett vállalkozásokban az állam vagy a bankok fokozott tulajdonszerzését eredményezhetik világszerte egy globális vállalati csődhullám esetén. A 2008-as globális pénzügyi krízis során e tekintetben már megfigyelhető volt az első tabuk látványos ledőlése (például az állami forrásbiztosítás során a GM-ben megvalósult amerikai köztulajdonszerzés alkalmával). Akkortájt a Kongresszusban a demokraták balszárnya és a republikánusok jobbszárnya más-más ideológiai okokból egyöntetűen elvetette e precedensteremtő gyakorlatot, habár az idővel sokadjára mégis többséget szerzett.
A válságkezelés államfüggőségét tovább mélyíti azon modellsajátosság, miszerint a monetarizmus a tartósan olcsóvá tett hitelekből finanszírozott fogyasztás-bővítés állandó fokozására ösztönözte a lakosságot a protestáns kultúrából fakadó hagyományos megtakarítási minták követése helyett. Így az amerikai népesség túlnyomó többsége megtakarítások híján egyedül az államra hagyatkozhat krízis esetén napjaiban, ami F. A. Hayek osztrák származású világhírű amerikai liberter konzervatív közgazdász alapművére utalva valójában Út a szolgasághoz.
Az 5G technológia, valamint a (napjainkban több ázsiai országban tesztelési fázisban lévő) még gyorsabb internetalapú adatátvitelt lehetővé tevő 6G és 7G-rendszerek terjedése révén immár karnyújtásnyira lévő élőmunka-kiváltó megatrend a járvány utóhatásaként és napjaink háborúinak következtében hatványozottan fog felgyorsulni. Ugyanis a Covid során bebizonyosodott, hogy a távmunka és a technológia képes pótolni a munkahelyen zajló klasszikus munkavégzés nagy részét, emellett a háború során bevonultatott férfi népesség pótlása is megvalósulhat az ipari digitalizáció révén. Sőt, a professzionális hadseregekben is gyorsan elterjedhet a humanoid robotok napjainkban még csak szórványosan alkalmazott használata a csapattesteknél állandósult létszámfoghíjak pótlására.
A kékgalléros termelőipari és a fehérgalléros szolgáltatóipari munkakörök mindegyikét veszélyeztető digitalizáció miatti tömeges állásvesztés (főként a mesterséges intelligencia alkalmazási lehetőségeinek ugrásszerű bővülése miatt) hamarosan tömegessé válik világszerte. E globális szoftverfejlesztési megatrend keretében a jelenleg még magas társadalmi presztízsű munkakörök sora fog az emberek számára nagyrészt elérhetetlenné válni a munkaerőpiacon (például kockázatelemző, repülőgép pilóta, sebész, tolmács, hajókapitány, könyvelő, könyvvizsgáló, újságíró stb).
Mindennek tetejében a szabadversenyesnek nevezett, valójában (az előrehaladott és a krízisek nyomán tovább fokozódó tőkekoncentráció folytán) szektoronkénti eltéréssel inkább oligopolisztikus és monopolisztikus jellegű világgazdasági modell mára láthatóan rácáfolt a neokonzervatív forradalom keretében egykor deklarált célkitűzésekre.
