Az, hogy az ember a történetet a kezébe vegye, hogy sorsához és individuumához hajlítsa, s ezáltal értelemmel is alaposan ruházza fel, viszonylag fiatal igény. Szekuláris és szekularizált törekvés. Ha tetszik, felvilágosult. De amilyen új, olyan régi is, hisz Prométheusz tűzrablásában tulajdonképpen e törekvés testet öltött alakja egyidős a komplett emberiséggel. Az, hogy Prométheusz az embereknek ellopta a tüzet, hogy állati sorsukból kiemelje őket, és lefektesse a civilizáció minimumait, nem pusztán az omnipotencia nyílt megkérdőjelezése, de egyúttal lázadás, forradalom az olümposzi rend és konvenció bornírt nehézkessége ellen. Prométheusz, mint archetípus, a XIX. század elejére újra megérett a cselekvésre, arra, hogy tüzet lopjon, s a születési előjogok által igazgatott monarchikus és abszolutista módon berendezkedett Európát kiforgassa négy sarkából.
Imperialista birodalom és nemzetállam, kulturális homogenitás és szubkulturális önrendelkezés farkasszemet néztek egymással. A „népek tavasza" dörömbölt Európa kapuin. A nacionalizmus, mint liberális eszme, helyet követelt magának az asztalnál. Szicíliától Galícián át Dániáig, de még tovább: Svédországig értek a hullámok. Mégis, a magyar forradalom tartott a legtovább, csak 1849 augusztusában tudták leverni az osztrákok, mégpedig orosz segítséggel. Itt ildomos Petőfit idézni: „Európa csendes, újra csendes, /Elzúgtak forradalmai... /Szégyen reá! lecsendesült és/Szabadságát nem vívta ki."
A mindenkori orosz cár és az osztrák császár között hagyományosan rossz volt a diplomácia. A korszellemet uraló „prométheuszi" (nemzetállami) törekvések, illetve a tradicionálisan imperialista, monarchikus berendezkedés közötti hasadás olyan mérvű szakadékot jelentett, hogy Ferenc József – dacára a diplomáciai „antipátiának" és javára a szellemi rokonságnak – kénytelen kelletlen fordult segítségért I. Miklós cárhoz, a népek önrendelkezésének lábbal tiprójához. A háromszázezres orosz hadsereg vérbe fojtotta a magyar „Prométheuszt", átadva Haynaunak, az osztrák „Ethonnak”, aki kikötve őt a Kaukázusban vígan falatozott Prométheusz nap nap után visszanövő májából. Némi kompromisszummal ugyan, de végső soron a bornírtság győzedelmeskedett, a szellemet pedig, amit Európa kiengedett, erőnek erejével tuszkolták vissza a tudattalan börtönébe. Az ebből szárba szökő traumák, amik aztán a huszadik századot széltében hosszában meghatározták, tökéletesen demonstrálják a kollektív elfojtás patológiás következményeit.
Haynau után Alexander Bach és a róla elnevezett Bach-korszak – ha lehet – még jobban determinálta a magyar néplélek traumatikus berögződéseit, s történelmi távlatból szemlélve Deák Ferenc Kossuthtal szemben felvett higgadt és kooperatív oppozíciója, majd a nevéhez fűződő 1867-es kiegyezés a bajokat – attól tartok – hosszútávon mélyítette. Transzgenerációs következménye, hogy 1956 leverését követően, '57 május 1-jén a kooperációt kollaboráció váltotta fel, az akkor éppen vérben gázoló Kádár Jánost éljenző tömeg képében.
Sokan sokféleképpen írták már le a történelem ismeretének esszenciális lényegét, érvényét és szükségét. Kossuth Lajos például így fogalmaz, s azt hiszem, forrón tapintja a ránk vonatkozó létélményt: „Nem ábránd a történelem logikájának törvénye; nem fog azon ki egy-egy tünékeny nemzedék derékbeadása".
A történelem ismerete, még jobb, ha átvilágítása: kollektív pszichoterápia. A fájdalmak és komplexusok mögött álló belső erők megfékezése, majd integrálása össztársadalmi szükséglet, amelynek katalizátora a történész. A magyar társadalom saját múltjával való szembenézése finoman szólva is problematikus, azaz hiányos. Hogy Rákositól Kádáron át Orbán Viktorig a márciusi ifjak történetét, az aktuális rezsimhez kozmetikázva, a vezetők politikai tőkévé tudják kovácsolni, mindig legyen intő jel számunkra, a kielégítetlen szembenézés felkiáltójele.
Ma Orbán Viktor és a teljes Nemzeti Együttműködés Rendszerének működésmódja élő tanúságtétele a feldolgozatlan történelem, a soha le nem vont konzekvenciák gennyes sebhelyként való felfakadásának. Keserű, de valószínűleg igaz, hogy aki ma '48-at vagy '56-ot és annak szellemét élő, lélegző eszmeként kívánja maga köré, annak elsősorban József Attila Tél című versét kell szavalnia: „Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni,/Hogy melegednének az emberek./Ráhányni mindent, ami antik, ócska,/Csorbát, töröttet s ami új, meg ép,/ Gyermekjátékot, - ó, boldog fogócska! -/S rászórni szórva mindent, ami szép./Dalolna forró láng az égig róla/S kezén fogná mindenki földiét./Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni,/Hisz zúzmarás a város, a berek.../Fagyos kamrák kilincsét fölszaggatni/És rakni, adjon sok-sok meleget./Azt a tüzet, ó jaj, meg kéne rakni,/Hogy fölengednének az emberek!".
