Magyarország államformája köztársaság. A kifejezésben mindig is éreztem valamiféle zsigeri emelkedettséget és talán egy szemernyi, jó értelemben vett pátoszt. Használata – mind szóban, mind írásban – mélyreható felelősséget, a polgári öntudat mondjuk így: ódiumát pakolja az állampolgár vállára. Aztán az ember keserűen tudatosítja magában a tényt, hogy a fogalom sokszorosan kompromittált, a történelem – annak természete, szerkezete és aktorai – sáros csizmáját számtalanszor beletörölte.
Szóval mielőtt végleg megittasodnánk a köztársaság kifejezésének jogállamiság, népszuverenitás és demokrácia irányába való automatikus predesztinációjától, gondoljunk bele, hogy Észak-Korea hivatalos államformája is köztársaság. De említhetném a Kongói Demokratikus Köztársaságot vagy akár Szudánt; és hogy földrajzilag közelebbit, a múltban távolabbit is mondjak: Német Demokratikus Köztársaság.
A nemzeti minimum
Kétség nem fér hozzá, a köztársaság mint fogalom sok esetben a nyelvi absztrakció szellemi dimenziójának fogságába esett, és érvényessége csak mint kompenzációs gyakorlat értelmezhető. Eredete visszavezethető a latin res publica kifejezésig, amelynek jelentése közügy. A közös ügyeink becsatornázásának intézményesített gócpontja tehát maga a köztársaság. Ennek teljes, fragmentálatlan egységét a köztársasági elnök szimbolizálja. A köztársasági elnök személye, vagyis a benne megtestesült politikai konszenzus lehetne – és a rendszerváltás után egy ideig lehetett is – az a nemzeti minimum, ami még egy patológiásan polarizált társadalom számára is biztos fundamentumként funkcionálhatna. A kollektív szellemi állapot inflálódásának tükreként szolgálhat, hogy így volt ez Göncz Árpád, Mádl Ferenc, Sólyom László (a Schmitt Pál-féle anomália most nem ide tartozik) esetében, míg végül a Nemzeti Együttműködés Rendszerének monolit tömbje be nem szántotta ezt a szimbolikus és konszenzuális intézményt. Áder János fideszes pártfunkcionárius tízéves működése, majd a helyére lépő Novák Katalin személye világossá tette, hogy szemernyi konszenzusnak, de még pontosabban: politikai konszolidációnak helye nincs.
Fontosnak tartottam megadni az alaphangot, az emelkedettség és a züllés kauzális kapcsolatának finoman felskiccelt vázlatát a köztársaság éthoszának tükrében, mielőtt konkrétan beszélnék a Novák Katalin kegyelmi eljárásával kapcsolatos botrányról. Novák Katalin és Varga Judit is – aki akkori igazságügyi miniszterként ellenjegyezte a kegyelmi kérvényt – lemondásra kényszerültek, és a közéletből való kivonulás mellett – kénytelen kelletlen – döntöttek.
Mindenekelőtt a leghatározottabban szeretném leszögezni a véleményemet, miszerint politikailag polarizált, illetve kultúrharcos sárdobálásnak, cinikus örömködésnek a politikai haszon lecsapolásának reményében ebben az ügyben helye nincs. Ezt minden olyan, saját szellemi higiéniájára érzékeny és igényes embernek üzenem, aki a köztársaság éthoszát szeretné szemmel láthatóan is jól elkülöníteni az olyan lator államok nyelvi szemfényfesztésétől, mint a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság. És nem, nem Észak-Koreával állítom párhuzamba Magyarország politikai működését, pusztán csak remek példa a nyelv kompenzációs erejének és az erre merőlegest állító valóság viszonyrendszerének gordiuszi csomójára. Közelebbről érintve ezt a forrponton lévő témát, ebben az ügyben valóban realizálódott a nemzeti minimum.
Ugyanis Novák Katalin – és jó eséllyel a kormányzati apparátus releváns döntéshozói – a gondosan felkent gyermekvédelmi mázréteg alól kitörve kemény ökölcsapással vágta arcul a teljes magyar nemzetet, amit az kvázi egy emberként fogadott. Így került Novák Katalin és aztán Varga Judit is a gödör szélére, és a magyar belpolitikai viszonyokhoz képest unortodox módon bele is estek.
A Tragédia
A dolog azonban így is, politikai hovatartozástól függetlenül maga a nagybetűs Tragédia. 2011-ben a bicskei gyermekotthon néhány rebellis nevelője, lerázva magáról a kelet-közép-európai néplélekbe ágyazott hatalmi hierarchia béklyójának kulturális mintáját, bejelentést tett a gyámhivatalnál a gyermekotthon igazgatójával, Vásárhelyi Jánossal szemben. A rendőrség is bevonódott, azonban a gyermekek saját tanúvallomásaikat – az igazgató és bűnsegédei által presszionált hatalmi nyomás hatására – sorra visszavonták. Így Vásárhelyi akkor még megúszta. 2016-ban az igazgató egyik áldozatának öngyilkossága fordulópontot hozott az ügyben. A gyermekotthon identitást vesztett lakói, meglátva a valódi téteket, megható összefogással bontották le a bicskei gyermekotthon infernális hazugságának jelképes falait. Elmentek a rendőrségre, felkeresték a médiát, és a botrány országossá duzzadt.
Az igazgató a rábízott gyerekeket szexuálisan zaklatta, anális és orális közösülésre kényszerítette őket, esetenként a szexuális cselekvéseket materiálisan – pénz vagy kisebb ajándékok képében – jutalmazta, vagyis prostituálta is a gyermekeket. Áldozatai kizárólag kisfiúk voltak, visszaélve a gyermekotthonban szerzett pszichológiai tapasztalataival, miszerint a fiúk lelki és pszichoszexuális fejlődése lassabb és bizonytalanabb a lányokénál, így kiszolgáltatottabb, tehát sérülékenyebb prédák lehetnek a pedofíl ragadozó számára. Vásárhelyi azt is jól tudta, hogy a szexuális abúzustól kiszolgáltatottá vált gyermeki psziché egy életre stigmatizálja magát, ezért a hallgatást megtörni a legnehezebb feladat.
Vásárhelyi áldozatai közt akadt, aki egy évtizedig is ki volt téve az igazgató pederaszta praxisának. Ilyen esetekben megalkuvásnak helye nincs. Ady Endre megfogalmazásában „a gyermek a modern társadalom szentje”, és a gyermekotthon gyermekei olyan „szentek”, akik jó eséllyel a társadalom és közösség organikusan kiérlelt szociális hálóitól megfosztva, mélyreható gyökerekkel nem igazán rendelkezve a rideg kiszolgáltatottság kiemelkedő alakjai. 2019-ben ennek szellemében a Győri Ítélőtábla nyolc év fegyházbüntetésre ítélte a bicskei gyermekotthon igazgatóját, Vásárhelyi Jánost.
A tragédiával való szembenézés, úgy egyéni, ahogy kollektív szinten is a feltárással veszi csak kezdetét, és erre 2019-ben végre jogerősen is sor kerülhetett. Novák Katalin katasztrofális kegyelmének esszenciális érvénye lassan révbe ér, amikor górcső alá véve a kegyelmi eljárás kedvezményezettjét, K. Endrét, a bicskei gyermekotthon igazgató-helyettesét és a jogerősen megállapított tényt, miszerint az igazgató pedofíl praxisának tudatos védelmével, a tények eltussolásával kollaborált Vásárhelyi Jánossal. K. Endre az egyik áldozattal maga írattatta meg a hamis tanúvallomást, mégpedig az igazgató irodájában, az igazgató jelenlétében. Képzeljük csak el a szituációt: a pedofíl ragadozó, az otthon legfőbb hatalombirtokosa, egy légtérben a ma már kegyelmet élvező, bűnpártoló K. Endrével és a hierarchiát még alulról sem érintő, szexuálisan bántalmazott áldozattal! Akit aztán a lojális kollegialitás erejével arra kényszerítenek, hogy a nem létező önbecsülésének mikroszkopikus szilánkjait is megsemmisítve, írjon meg egy olyan szöveget, amellyel saját maga tesz erőszakot önmaga pszichéjén.
A megkérdőjelezhetetlen Bűn
K. Endre valóban nem volt pedofíl bűnelkövető, de a kiskorúakat szexuálisan bántalmazó főnökének jóvátehetetlen tetteit értelmi képességeinek teljében védte, és az áldozatot hamis tanúvallomásra kényszerítve leíratta vele a mondatot: „Igazság az, hogy nem húzta le a nadrágom és nem fogta meg és nem verte ki.” K. bűneinek súlyossága olyannyira megkérdőjelezhetetlen, hogy a köztársasági elnök kegyelme és az igazságügyi miniszter ellenjegyzése egyszerűen – és ezt innentől kezdve tilos szépíteni vagy eufemizálni – szintén Bűn. Dosztojevszkij óta tudjuk – Raszkolnyikov a bőrén is érezve –, hogy a bűn bizony bűnhődéssel jár, és ezt ezúttal a gödörben landolt Novák Katalin és Varga Judit is realizálhatta magában.
A dolog még mindig Tragédia. Ugyan Novák és Varga már nincs velünk, de K. Endre a kegyelmi eljárás kedvezményezettjeként, büntetlen előélettel és tabula rasa erkölcsi bizonyítvánnyal újra gyermekek közé mehet, ott a hatalmi hierarchiába újra betagozódva antagonisztikus harcot vívhat a védtelenek ártatlansága ellen, a kiszolgáltatottság hiénájaként. Mindezen a köztársaság „dicső” pecsétjének nyoma örökérvényű tanulság az ügy korpuszán.
