Jó pár éve már, hogy minden év nyarán nyakamba veszem Franciaországot, és közel egy hónap alatt bejárom annak vadregényes tájait oly módon, hogy ki sem mozdulok otthonról, mindössze a tévé távirányítóját veszem kezembe méretes utazótáskák és hátizsákok helyett. Hogyan csinálom?
Nos, a világ legpatinásabb országúti kerékpárversenye, a Tour de France van ebben segítségemre, e sportesemény kalauzol végig a világ talán legszebb országának csodás tájain. Valamikor a 2000-es évek elején kezdődött rajongásom a Tour iránt. Akkor olyan egyéniségek rótták a hegyeket, cikáztak a sprinteken, mint a hererákjából csodálatos módon felépült Lance Armstrong vagy a tragikus sorsú Marco Pantani. Csodáltam emberfeletti teljesítményüket, ahogyan képesek voltak 5–6 órányi tekeréssel megmászni olyan ikonikus csúcsokat, mint az Alpe d’Huez, a havas Galibier-hágó vagy az idei versenybe sok-sok év után bekerült vulkáni csúcs, a szédületes meredekségű Puy de Dome. A természeti szépségek mellett Franciaország épített történelmi öröksége is feltárul ilyenkor a nézők százmilliói előtt; fenséges kastélyok, romjaikban is méltóságteljes kolostorok, templomok, festői szépségű hegyi falvak sorakoznak a képernyőn nap mint nap, és a televíziós kommentátorok jóvoltából részletes útikalauz formájában kultúrtörténeti magyarázatokat, leírásokat is kapunk a verseny izgalmai mellett. Hiszen honnan is értesülhetnénk máshonnan arról például, hogy melyik alpesi faluban járt iskolába Coco Chanel, vagy melyik hegytetőn élt Nostradamus, vagy mi a sós briós eredeti receptje, mint a Tour de France közvetítéseiből?
Az évek folyamán a mindig változó szakaszbeosztás mellett a versenyzők is okoztak számomra (keserű) meglepetéseket azért, elég csak az amerikai Armstrong esetére gondolnunk, akinek a versenyzését szájtátva figyeltem, évekkel később azonban kiderült, hogy mindez csupán színjáték volt, lévén az amerikai maga vallotta be egy televíziós műsorban: doppingolt, azaz teljesítményfokozó szerek hatása alatt érte el győzelmeit. Csalódásom óriási volt, egy-két évig kerültem is „szerelmemet”, aztán persze újra a képernyő elé ültem, nem tehettem mást. A mai hősöket Vingegaardnak, Pogacarnak, van Aertnek hívják, ők róják ugyanazokat az aszfaltcsíkokat, mint a nagy elődök. Le a kerékpáros sisakkal előttük is!
Szigorítanának, újabb vita várható a migrációról Franciaországban – Reptér Soós Eszter Petronellával
Most nehéz heteket él át Franciaország. Tüntetések, zavargások folynak; egy bevándorló hátterű fiatalt lőttek le rendőrök, és az amúgy is vehemens francia társadalom azonnal reagált, nem riadva vissza az erőszak alkalmazástól sem. Egy olyan országban, amelyben évszázadok óta a sokszínűség, az összetartozás, a meg nem alkuvó elszántság jellemző a nemzetre (ellentétben például…), ez tulajdonképpen egy természetes reakció is lehet. Történelmi tény, hogy a franciák nem lacafacáznak, ha utcára kell vonulni nyomásgyakorlás céljából, náluk évszázados hagyományai vannak a radikális „problémakezelésnek”, és nagyrészt el is érik céljaikat, legyen az a királyság megdöntése vagy akár a nyugdíjkorhatár kérdése. És mindeközben az utcán tüntetők talán nem is tudják, hogy az egyik európai ország kormányzati kommunikációs csapata mennyire hálás nekik. A hazai propaganda nem rest más országok tragédiájából fényes színházi előadást csinálni, gyomorforgató, ahogy a fideszes pártsajtó kárörvendően a francia nemzet elsüllyedéséről ír öles betűkkel, és migránslázadást hazudik a nagyrészt Gallföldön született fiatalok rombolása láttán, néhány nappal azután, hogy síri csöndben asszisztálták végig az orosz pancserpuccsot, ahol egymást öldökölték ránk erőszakolt szláv „barátaink”.
Válságos időszak ez egy olyan népnek, amely büszkén rombolta le a gyalázatos hűbéri rendszer börtönét 1789 nyarán Párizsban, miközben máshol épp mostanában építi fel ugyanezt a börtönt egy másik nemzet Európa szívében. A Tour de France hozza el a békét a csodálatos Franciaországnak! Szívből kívánom!
Olvasna még Szabó Antaltól? Kattintson!
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2023/29. számában jelent meg július 21-én.
