Egy banális baleset és annak kórházi szövődményének következtében, 65 éves korában elhunyt Szentkirályi András újságíró-szerkesztő. A gyászhírt munkahelye, a Pesti Srácok közölte.
Nem lennék meglepve, ha volnának kollégái, akik a teljes név alapján elsőre nem is tudják, kiről van szó. Andrást ugyanis mindenki csak Golyónak hívta, szólította. Amikor 1991-ben a belpolitikai rovat gyakornokjelöltjeként beléptem a Magyar Hírlap szerkesztőségébe, ő már rutinos szerkesztőként megkerülhetetlen, népszerű, bohém és szeretetreméltó tagja volt a közösségnek. Talán az utolsó olyan generáció jellegzetes képviselője volt, amelyik a klasszikus, polgári hírlapíró hagyományt képviselte egy gyorsan változó világban. Azonnal a barátjaként kezelte a kezdő kollégákat is, tiszteletet a tudása, műveltsége, széleskörű tájékozottsága parancsolt.
Később, a Magyar Nemzetnél ismét volt szerencsém együtt dolgozni vele, egészen a lap 2018-as bezárásáig a szerkesztőség munkatársa volt. Az ő esetében nem üres szófordulat, hogy a munkája, a lapkészítés volt az élete. Ha éppen nem ügyelt, akkor is újságokba temetkezett; miközben kiváló emlékezőtehetsége volt, semmilyen napi aktualitás nem kerülte el a figyelmét. Nem az önmegvalósítás vezérelte, kerülte a rivaldafényt, végtelenül szerény volt, talán emiatt is írt keveset, inkább mások írásait pallérozta. Ám ha tollat ragadott, mindig megvillant valami a különleges tehetségéből.
Golyó jellegzetes alakja évtizedeken keresztül kísérte végig sokunk pályafutását, valamiképpen az állandóság, időtlenség megtestesítője volt. Fájdalmas szembesülni azzal, hogy ez az állandóság, bármily kellemes érzést is kelt, illúzió csupán.
Isten Veled, Golyó!
