Ma a jogállam romjain élünk, az eszközök brutálisak. Amit az utóbbi nyolc évben a jogalkotási cunami által mi, jogalkalmazók átéltünk, az felér egy istencsapással.
Publicisztika
Hova vezethet az, amikor valaki nem létező fantomok ellen akar kultúrharcot vívni egy nem létező csatában úgy, hogy közben a csatateret sem ismeri?
Azért mert valami laza vagy magyar vagy liberális vagy nemzeti vagy a „miénk”, legyen bárki is az a mi, még sem helytálló nem lesz, sem igazi.
Úgy nem lehet egy ország érdekeit képviselni, ha a saját ideológiáink ketrecébe vagyunk bezárva.
Két egymásra fenekedő fanatikus szekértábor uralja közéletünket. A hatalom érdeke ennek a helyzetnek a fenntartása.
Ha ravasz cselfogással, ópiumként ható szavakkal lóvá is tesznek minket, kötelessége minden magyarnak a lángot megőriznie.
Az illiberalizmussal az a baj, hogy mindennek hadat üzen, ami 1968-ban tiszta volt, igaz volt – s ami még ma is tiszta és igaz.
Ha az ember nem járna iskolák környékén, nem beszélne pedagógusokkal, tényleg azt hihetnénk, az oktatás körül minden rendben.
Ha a riasztócsengő megszólalása jelzi, hogy összeomlott az oktatási rendszer...
Az oktatásba bele nem feccölt pénz két lábon járó következményei. Hamarosan veszélyesek lesznek, akár a mesterséges intelligencia.
Lehetséges volna, hogy a demokratikus intézményrendszer, a parlamentarizmus kiszáradt testébe visszaköltözzön a lélek?
Az orbánista képviselők annyiba sem nézik az ellenzékieket, mint ami egy gyerekpelenkába csomagolva ott maradt a horvát autópálya szélén.
Ki használ kit? – így foglalható össze a legtömörebben Orbán Viktor magyar miniszterelnök és Matteo Salvini olasz belügyminiszter találkozója.
Elmesélek egy történetet. Hogy mit jelent hajléktalannak lenni, és hogy milyen könnyű fedél nélkül maradni.
Itt hamarosan új Nemzeti Kulturális Centrum épül.