Nyilván minden igaz lelkű magyar örült, amikor a ’22-es választások előtt megtudta, hogy hőn szeretett országunk előre megy, nem pediglen hátrafelé. Nos, azóta is folyamatosan tapasztaljuk, hogy bölcs vezetőink minden problémára találnak megoldást. Ha nincs elég gyógyszerész, máris jön a rendelet, hogy fióküzleteket működtethetnek asszisztensek is, ha telefonon kapcsolatba tudnak lépni szakképzett patikussal. Ha kevesen jelentkeznek buszsofőrnek, mert túl drága és hosszú a képzés, máris lehetővé teszik, hogy C-kategóriás jogosítvánnyal is lehessen buszt vezetni. Kevés az óvónő?Eltörlik a főiskolai végzettség követelményét.
Az persze kétséges, hogy valóban előrelépésnek, fejlődésnek, haladásnak lehet-e tekinteni, ha valójában nem a hiányokat szüntetik meg, hanem a követelményeket és feltételeket enyhítik, de kétségtelen, hogy így vagy úgy, de a problémát megoldják. Ennek legújabb példája a Semjén főkeresztény-fővadász elvtárs által fémjelzett friss törvényjavaslat, amely a „hazai gazdasági szereplők versenyképességének erősítése”, valamint „a munkáltatók és a munkavállalók adminisztratív terheinek csökkentése” érdekében megszüntetni tervezi a kötelező munkaköri alkalmassági orvosi vizsgálatot.
A korábbi példák fényében erősen valószínűsíthető, hogy a valós indok sokkal inkább a megfelelő orvosi kapacitások hiánya, és nem holmi versenyképességi előnyök vagy adminisztratív könnyítések. A kormány tervei szerint jön félmillió vendégmunkás, akiknek a jelenlegi magyar szabályok szerint mindenféle szűrővizsgálatokon és rendszeres ellenőrzéseken kellene átesniük, különös tekintettel arra, hogy kifejezetten veszélyes munkakörülmények között, egészségre és környezetre ártalmas anyagokkal fognak dolgozni. Ráadásul – mint az iváncsai tapasztalatok mutatják – a távol-keleti munkáltatók szívesen eltekintenek a szabályok betartásától. A magyar egészségügy jelenlegi állapotában a „magyarok” tisztes ellátása sem megoldott, ötszázezer plusz munkavállaló üzemorvosi szűrése és ellátása egyszerűen reménytelen. Persze a kabinet dönthetett volna úgy is, hogy a kínai, vietnami és filippínó munkások mellé importál több száz kínai, vietnami és filippínó orvost is, de a tényleges megoldás helyett inkább megmaradtak a bevált „problémakezelésnél”.
Történelmi hagyományainkat oly híven őrző (?) kormányunk ez esetben ezeréves értékeinket dobja kukába. „Hazánkban a munkával kapcsolatos ártalmak elleni intézkedések gyökerei az államalapításig nyúlnak vissza. Szent István 1030-ban kelt bányaregáléja már rögzíti a ’bányapolgárok’ biztonságos foglalkoztatásának előírásait. […] 1220-ben Selmecbányán bányakórház működött. […] Nagy Lajos korától már működnek a bányapénztárak, amelyek a 15. században saját orvost is alkalmaztak” – írta dr. Galgóczy Gábor a Hippocrates című folyóirat I/1. számában.
Persze a múlttal való drasztikus szakítás lehet éppenséggel előrelépés is. Jelen esetben nyilván ilyesmiről van szó, hiszen a tejjel-mézzel folyó magyar jövőben bizonyára nem lesz szükség olyan felesleges, időt rabló és költséges tudásra, mint például, hogy az ellátandó munkakör egészségkárosító tényezői nem veszélyeztetik-e a munkavállaló egészségét, vagy hogy a dolgozó foglalkoztatható-e az adott munkakörben, netán betegsége-fogyatékossága nem okoz-e baleseti veszélyt. Arra pedig végképp senkinek semmi igénye sincs, hogy a munkahely kockázati tényezőit (zaj, rezgés, toxikus anyagok) műszeresen vizsgálják, és szükség esetén ezek csökkentésére műszaki vagy munkaszervezési javaslatokat tegyenek. Ki törődik ilyesmikkel, ha egyszer ezek rontják a „gazdasági szereplők versenyképességét”?
A versenyképességet amúgy még sok minden egyéb is rontja, amit el lehetne-kellene törölni. A „gazdasági szereplők” minden bizonnyal örülnének a hatnapos munkahétnek, a tizenkétórás munkaidőnek, a szabadság eltörlésének is. Megyünk „előre”.
