Vezetők nélkül

Amikor le kellett volna zárni az európai határokat a kínaiak elől, amikor tömeges szűrést kellett volna végezni a repülőtereken, amikor el kellett volna kezdeni a vírus izolálását, a fertőzöttek felkutatását, a járványterjedés útjának feltérképezését, az európai politika nem tett semmit. A magukat vezetőknek kiadó politikai vállalkozók úgy érezték, hogy ezek az intézkedések népszerűtlenek lennének, és nem tennének jót a gazdaságnak – így aztán akadálytalanul jutott át a határokon, és terjedt el Európában a koronavírus. A Kínai Kommunista Párt zsebében pöffeszkedő, maszkok viselését a mai napig ellenző Egészségügyi Világszervezet teljes tekintélyével támogatta a cselekvés elszabotálását. Nemcsak az Európai Unió bukott meg, hanem az Egyesült Nemzetek Szervezete is.

Amikor a legveszélyeztetettebbeket, az idősotthonokban élőket kellett volna megvédeni, e célra felszerelést és szakembereket biztosítani, ezeket az intézeteket légmentesen elzárni, Európa kormányai nem tettek semmit, mert a sajtó épp a repülőterek lezárását és az iskolák bezárását követelte. A politika a veszélyeztetett emberek élete helyett inkább a saját népszerűségi indexe iránt tanúsított felelősséget. Így történt, hogy az idősotthonok Belgiumtól Nagy-Britanniáig, Olaszországtól Franciaországig tömegével lettek a járvány fészkei, a halálos áldozatok jelentős része ezekből került az intenzív osztályokra, az egészségügyi rendszereket nagyrészt e döntés elmaradása terhelte túl.

Amikor aztán haza kellett volna parancsolni az időseket az utcáról, amikor házi karanténba kellett volna helyezni őket, hogy lehetőleg megmeneküljenek, a politikusok úgy érezték, hogy ez nem volna népszerű lépés. Nem akarták, hogy az idős választók ezt diszkriminációnak érezzék, a közösségi oldalakon rettegő gyermekek és unokák pedig már teljes körű kijárási korlátozást akartak. Így aztán a kormányok válogatás nélkül mindenkit hazazavartak a közterekről, bezárták az üzemeket, az italkiméréseket és az előadótermeket, s ezzel sikeresen földhöz is verték Európa gazdaságát, mert a közvélemény erős kézre és látványos intézkedésekre vágyott. A mindennapos nyilvánosságuk elvesztésétől megrémülő celebek dalra fakadtak otthonaikban, s mindegyik dal ugyanarról szólt: maradj otthon, és mentsd meg ezzel a világot! A félelem az erkölcs, a pánik a felelősség, a hisztéria az áldozatkészség jele lett.

Egy kivétel akadt: Svédország kormánya nem tette magáévá az Európa-szerte terjengő rettegést, és nem volt hajlandó leállítani a gazdaságát. Mára pedig az is kiderült, hogy Svédország minden őrjöngés és világvégét illető jóslat ellenére nem omlott össze. És nem azért nem omlott össze, mert alacsony a népsűrűsége, hisz Stockholm népsűrűsége kifejezetten magas – Svédország azért nem omlott össze, mert az ötven főt meghaladó rendezvények tilalma, a gimnazisták és az egyetemisták otthonaikba terelése, a jogállam fenntartása és az állampolgárok közti biztonságos távolságtartás eredményes védekezésnek bizonyult. Svédországban az intenzív osztályokra kerülők és a fertőzésben elhalálozók száma már jó ideje nem növekszik. És mennyivel eredményesebben védekezne Svédország, ha idősotthonait is megóvja a fertőzéstől – ez ugyanis a svéd kormánynak sem sikerült.

Lehetséges, hogy a következő hetek friss adatai, a koronavírust illető új információk felülírják majd a fenti következtetéseket – két tény azonban mindenképp tény marad: egyrészt az európai határok lezárásának elmaradása, az unió és az azt alkotó nemzetállamok politikai elitjeinek számító cselekvésképtelensége emberéletekbe és súlyos gazdasági válságba került; másrészt újra bebizonyosodott, hogy a politikusok a gazdasági szereplők pénzügyi érdekeinek és a közvélemény pillanatonként változó, elvtelen tetszésének kiszolgáltatottjai. A társadalmak megválasztják őket, de ők nem akarnak repülőt vezetni – beérik az elegáns egyenruhával és a busás kapitányi fizetéssel. Megszokták, hogy újraválasztásuk csakis azon múlik, hogy a légiutas-kísérők eléggé készségesek-e, hogy felszolgáláskor a csirke eléggé meleg-e, és hogy a szemközti ülés támlájába épített audiovizuális elektronika eléggé szórakoztató-e.

Így aztán a háromszázhetven tonnás gépeket jobb híján robotpilóta vezeti. Ez a rendes működés során nem is okoz gondot – baj csak válságos helyzetekben adódik. Meghibásodott hajtóművel, tomboló hóviharban robotpilótától várni a landolást felmérhetetlenül nagy biztonsági kockázattal jár. Európa népei esetleg elgondolkodhatnának azon, hogy miért is fizetik az egyenruhás bohócokat ott, a pilótafülkében.

A Publicisztika rovatban megjelenő írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.