Szikra, Kossuth, Dózsa, Ipoly… sokadmagukkal eltűntek már. Milliók örömét szolgálták. Emléktáblát érdemelne mind. De a múltat méltón őrizni, ez valahogy nem megy nekünk. Elbontunk, rombolunk minduntalan.
Szenczi Tóth Károly
A Magyar Televízió egyetlen csatornáján, bár hétfőn adásszünet, este mégis van műsor, együttérző ajándékként a kétrészes My Fair Ladyt adják, közben havas jelentések lezárt utakról, uramisten, mi lesz itt-riportokkal.
A téli hideg zord napjain esténként pokrócba és emlékeinkbe burkolódzunk, újra meg újra előveszünk néhány jó öreg családi fényképalbumot, melyek lapjaira szimmetrikus rendben évről évre emlékhagyó bölcsességgel fekete-fehér papírképeket ragasztottak eleink.
Kérem szépen, mi valami egyszerű díszítést keresünk az ünnepi asztalra (feleségem), vagy a bejárati ajtóra. Magyar felirattal. „Boldog karácsonyt”, „áldott ünnepet”…, ilyesfélét. Asszonyom, sajnos csak angolul és svédül van.
Az összejövetelt október 19., szombat estéjére hirdették. Amikor a lakóbizottság elnöke a kerületi tanács illetékes osztályán személyesen engedélyért folyamodott, a rendezvény időpontja gyanút keltett.
Ha gyermekkorod keresed, és régen távolra vitt a sors; térj vissza, keresd a szülői házat, akkor is, ha mások lakják, vagy helyén lakótelep terpeszkedik. Sétálj iskolád felé, járj körbe, és ha semmit sem találsz, egyetlent biztosan: a templom harangját.
Apa előállt, ha már így széjjel vagyunk, bontassuk le nagy cserépkályhánkat, helyére kerüljön gázkonvektor. Ez sorozatgyártott, rettentő csúf fűtőtest volt, igaz, gombnyomásra ontotta a meleget. Anya nem akarta. Kályha igenis kell a lakásban. Mi lesz, ha egyszer nem jön a gáz?
A magyar ember eszelősen kenyérkedvelő, sokban sajátos, ebben leginkább; a kenyérhez is kenyeret eszik, máskor magában, vagy kenve, mártogatva; akár zsiradékban pirítva, fokhagymával dörzsölve, hagyomány, család és egyén szerint jellemző módon.
CAPATOB. Csillogó fém felirat az új hűtő ajtaján. Nemzedékem kötelező orosznyelv-tanulásának hasznát veszem; ezek cirill betűk, ha formára a latinnal egyeznek is. Szaratov, így kell ejteni.
Mennyire nagyon kell öltözni? – kérdeztem tréfásan, amikor először mentünk kerti vendégségbe Szentendrére, a domboldal mediterrán villájába, azóta évente.
A Nagyrétre az iskola tanulóifjúsága apró elsőstől süvölvény nyolcadikosig villamoson utazott, két háromkocsis szerelvényen, mindkettő homlokán felirat: „Különvonat”.
Átfényezzük politúrral, doktor úr! – mondta Kripácz asztalosmester, miközben guggolva, ágaskodva, kezében nagyítóval szemügyre vette a nagy kombinált szekrényt.