Vajon aki manapság heves állapotában nemtelen, békétlen, érdes és deviáns módon nyilatkozik meg, egyszer is elemezte-e kijelentéseinek foganatjait? Átgondolta, felmérte-e azoknak esetlegesen sértő kártékonyságát?
Verebes István
Írással töltött óráimat tavaly őszig egy hozzám hasonlóan erős közléskényszerben szenvedő kakas kukorékolása színesítette folyamatosan. Ez válhatott volna számomra idegesítővé is, de a kakast egy idő után kifejezetten módszertani szövetségesemmé avattam.
Mint egyszerű magyar állampolgár veszem a bátorságot felhívni jóhiszemű naivak figyelmét, hogy az Orbán-rezsim általuk remélt letűnte után szerintem nem sikerülhet „tiszta lappal” indulnunk.
A színházi szerkezet, amit jeles kiválóságaink egykor – mellesleg szerintem hibásan – „megőrizendő értékként” védtek, mára tökéletesen elavult. Értékelvűsége önmagában is, és intézményenként is, a politikai szelekció miatt is torz, labilis, gazdasági észszerűsége nulla.
A nap 24 órájában néznek univerzális hülyének, arra kényszerítenek, felejtsem el, mit mondtak tegnap, mit tettek tavaly, tíz éve, negyven éve, plakátokkal, levelekkel akarnak rábeszélni, tartsam hitelesnek jó szándékuk sanda mímelését.
Sorra vettem pályafutásom, magánéletem, közéleti megnyilvánulásaim magam által vállalt fordulatait. Az „jött ki”, hogy vállaltan haszonelvű megfontolás mellett életemben mindössze egyetlen egyszer határoztam.
Épp ugyanannyi idő eltelte után, amennyit eltöltöttünk a krumplilevesessel is, legalább annyit megtanultunk, hogy semmi nem tart örökké. Kérdés, nem tévedünk-e most is?
Egyre többen adnak számot arról, hogy külföldön egyszerűen nem értik, mi történik velünk. Mellesleg ez volna a kisebb baj, mint az, hogy esetleg hamarosan már hülyének is tartanak bennünket.
Nem vagyok édelgő fajta, aki leplezni képes a viszolygását. Ha meglátok valakit, akitől egyébként hányok, kifordulok a leghangulatosabb helyről is, és távozom.
Harminckét év után egy soha érvényessé nem lett, ám deformált, valójában mégis jelenvaló szocializmus itt maradt népgazdaság alépítménye omlik be, zuhan szét, vásik ezerfelé talpuk alatt.
A tehetetlenségbe való belenyugvás már-már globális, és én ebben látom legnagyobb veszélyét egy lehetséges világkatasztrófának.
Amikor a szocializmus kígyóbőrét levedlettük, mindannyian abban reménykedtünk, hogy egy „igazi demokráciában” sérthetetlenebbül tehetjük a dolgunk, és éppen, mert ebben is csalódnunk kellett, ma dühösebbek vagyunk a jelenre, mint a múltra.