Ha minden igaz, nem kell sokat várni arra, hogy a rendszer jelképesen kitűzze győzelmi zászlaját az egyik legpatinásabb magyar futballklub eddig bevehetetlen erődjére.
Messi trófeagyűjteménye az újabb Aranylabda nélkül is impozáns, azt is megkockáztatom: ha nem az lenne, aki, az idei teljesítmények alapján Lewandowskinak, esetleg Jorginhónak ítélik a díjat.
A nyilvánosság felelőssége is, hogy életben tartsa az ügyet, hogy arra ösztönözze az érintetteket, járjanak a végére minden vádnak. Máskülönben csak idő kérdése, mikor robban a következő bomba.
Nemcsak erkölcsi, hanem sportszakmai szempontból sem gondolhatjuk, hogy a fiatal versenyzők megtörésén, a kokik osztásán keresztül vezet az egyedüli út a csúcsra.
Nem igaz, hogy az ellenzék ne tudna alternatívát nyújtani a Fidesz sportpolitikájával szemben, ahogy az sem, hogy sportellenes volna, aki kormányon a tornából felmentettek országává tenné hazánkat.
A televízió és a nagy tornák előtti korszak sztárjainak teljesítményét ugyan miféle algoritmus lenne képes összehasonlítani a maiakéval?
Semmi sem illusztrálja jobban a sportnál, hogy a magyar valóság döntő részben egyetlen ember gondolkodásának kivetülése.
A Fidesz propagandagépezete számára a sportsikereink is leginkább a szavazatszerzés szempontjából érdekesek; ellenzéki nem osztozhat velük, igaz magyarokkal az efféle örömben.
Ha csak a Hungaroringen megrendezett idei Formula–1 Magyar Nagydíjat kísérő „szivárványos” üzengetésre gondolunk, beláthatjuk, mennyire fontos minden olyan gesztus, történés, amely hazánkat kedvező színben tünteti fel a nagyvilág előtt.
A Fradi fideszes elnöke klubja és az ott sportoló gyermekek mögé bújva politikusként támadta pártja ellenfelét.
Sem több, sem kevesebb nem történt most, mint hogy a magyarok visszakerültek a világ futballtérképére.
Nem csoda, hanem kitartó és megfeszített munka kell ahhoz, hogy a bebetonozottnak hitt erőviszonyok megbillenjenek.
Az olimpiai kvótákért folyó harc idén elkeseredettebb, kegyetlenebb és időnként sportszerűtlenebb, mint a korábbi években bármikor.
Nem túl biztató, az utánpótlás-képzés ürügyén elköltött, felfoghatatlan mennyiségű (köz)pénz ismeretében lehangoló, hogy jellemzően azok a csapatok a sikeresebbek a magyar mezőnyben, akik sok idegenlégióst alkalmaznak.
A globális kapitalizmus egészéhez hasonlóan a szórakoztatóipar kulcságazatává vált futball működése sem fenntartható.