Ha csak a Hungaroringen megrendezett idei Formula–1 Magyar Nagydíjat kísérő „szivárványos” üzengetésre gondolunk, beláthatjuk, mennyire fontos minden olyan gesztus, történés, amely hazánkat kedvező színben tünteti fel a nagyvilág előtt. Szerencsére a tokiói olimpia szolgált ilyennel.
Mielőtt felidéznénk az esetet, érdemes elgondolkodni azon, egy ilyen világverseny mennyiben alkalmas egyáltalán egy ország nemzetközi megbecsültségének erősítésére, a hírneve öregbítésére. Nehéz erre egzakt választ adni, hiszen az elnyert érmek száma és egy ország fejlettsége, nagyszerűsége között sem az abszolút, sem a lakosságarányosan kivetített adatokat tekintve nincs egyértelmű, közvetlen összefüggés.
Ráadásul ahogy a magyar eredményeket számon tartó hazai szurkoló is kevés külföldi aranyérmest tud megnevezni, úgy ez a jelenség nyilvánvalóan fordítva is ugyanígy néz ki. Egy szűkebb körön, szakmai eliten túl rajtunk kívül senki sem tartja számon a nekünk örömet szerző sportolók többségét. Ahhoz Szilágyi Áronnak vagy Milák Kristófnak kell lenni, hogy a diadal világraszóló legyen, a teljesítményre mások is felfigyeljenek. Vagy Cseh Lászlónak, aki a személyisége és pályafutása révén olyan tiszteletet vívott ki, amely megható gesztusra sarkallta a 200 méter vegyes úszás újdonsült olimpiai bajnokát, a kínai Vang Sunt. Az utolsó döntőjében a hetedik helyen célba ért magyar klasszis előtt meghajolva tisztelgett a győztes. Ezek a jelenetek azok, amelyek még értelmet adnak a Pierre de Coubertinnek tulajdonított gondolatnak: nem a győzelem, a részvétel a fontos.
De aki miatt ez a cikk megszületett, a 25 éves magyar atléta, Kozák Luca, aki a 100 méteres gátfutás elődöntő futamában nem ért célba. A gyengébb rajt után a hetedik gát megálljt parancsolt neki. Sírva fakadt, ami teljesen érthető: a sport kegyetlen oldala, amikor hosszú hónapok izzadságos munkája megy veszendőbe másodpercek alatt. Nekünk, magyaroknak ennyi maradt volna meg a tokiói futásából, a világ azonban másra figyelt fel. A jamaicai Yanique Thompson csúnyán bukott, s ő is elsírta magát. Kozák Luca felsegítette, a spontán gesztus pillanata pedig a játékok hivatalos Twitter-oldalára is kikerült, hirdetve: erről szól az olimpia.
Ezt látva jó érzés magyarnak lenni. Ránk is fér ez a fajta hírverés, amikor egészen más okból emlegetnek bennünket a világban. Aki pedig esetleg nem tudná: női 100 gáton a Puerto Ricó-i Jasmine Camacho-Quinn szerezte meg az aranyérmet az amerikai Kendra Harrison és a jamaicai Megan Tapper előtt.
Olvasna még Szerető Szabolcstól? Kattintson!
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2021/32. számában jelent meg, augusztus 6-án.
