Másik Magyarország. Gyakran emlegetjük így a magyar végeket a maguk nyomorúságával és közben megannyi szépségükkel. Még film is készült ilyen címmel Mezőszemeréről. Április 3-a éjjelén sok csalódott választó számára új jelentést nyert ez a fogalom, mintha ennek a másik Magyarországnak a törésvonalai hirtelen sokkal kijjebb tolódtak volna.
Az elsöprő, mértékében minden várakozásra rácáfoló fideszes győzelmet megelőzően a korábbiaknál is élesebb ellentétpárokat állított fel a hatalom meg az őt szolgáló propaganda. Az eredmény ismeretében a vidék–Budapest-ellentétre kezdett még erőteljesebben rájátszani, mintha valójában az ellenzék támogatói élezték volna ki a viszonyt. Pedig ennek az ellentétpárnak a mantrázása társadalmilag rendkívül káros, ráadásul félrevezető is. A szavazatok alakulásában és a megfogalmazott érdemi kritikákban ugyanis nem a vidékiség kontra fővárosiság/nagyvárosiság mint földrajzi kategória jelent meg döntő érvként, hanem például az előbbivel inkább együtt járó kiszolgáltatottság vagy a valós hírek terjedésének korlátai. Nem a vidékiség (vs. fővárosiság) a kérdés, hanem az élethelyzet, amiért az azt előidézők a fő felelősök. A megosztás, az ellenségképzés azonban a hatalom legfőbb politikája.
Ezzel együtt a kormányzati megmondóemberek és lelkes követőik kínos politikai korrektségbe, tabusításba próbálják beletolni a közbeszédet. Olyasmibe, mint amit ők is kárhoztattak a kilencvenes–kétezres években. Ez pedig ma úgy manifesztálódik, hogy a városi értelmiség, urbánus gondolkodó réteg nehezen ússza meg megbélyegzés nélkül, ha a választási eredmények értelmezése közben a súlyos kulturális-civilizációs problémákra is felhívja a figyelmet. Márpedig tény – s ez nem vidékizés, hanem a tabusítás elutasítása –, hogy manipulált, félanalfabéta (vagy tán egészen az), esetleg egzisztenciájuk révén megfélemlített tömegek is döntöttek mindannyiunk jövőjéről. Úgy, hogy jó részük nem volt tisztában e döntés jelentőségével, sokszor magát a kérdést sem értette. A jelenség mindig is létezett, a mértéke kérdéses.
Most a legszegényebb települések döntő többségében 80 százalék körüli eredményt ért el a kormányzó párt. Rengeteg romát vittek el szavazni, ezt a tényt is kár tabusítani. Igazolást nyert ezzel együtt az az állítás, hogy a szavazóhelyiségben már nehéz elcsalni a választást – köszönhetően a szavazatszámláló aktivistáknak is. Nem úgy a voksolást megelőzően. Maga a propaganda is a csalás része, az is, hogy egy középületben (Karmelita) találkozik Orbán Viktor és Kis Grófo, és hogy a Külügyminisztériumban léptetik be a Fideszbe Győzikét. (Ők azok, akikre a mai Fidesz lecserélte az egykori Jankovics Marcelleket és Jókai Annákat.) A középületek egy ép demokráciában ilyesminek nem lehetnek díszletei. És csalás a voks turizmus, amiről sokat írtunk, a kiszolgáltatottak zsarolása, pár ezer forintos lefizetése.
Mindez viszont csupán az egyik árnyalat, a Fidesz újabb tarolásában sok más tényező is közrejátszott. A kormánypárti jelöltek fejlettebb régiókban is meglepetéseket tudtak okozni, erre példa a budai agglomeráció. Például Dunabogdányban (Pest 03.) Vitályos Eszter 70:20 körüli arányban győzött az ellenzéki Buzinkay Györggyel szemben, miközben négy éve az előző fideszes képviselő, Hadházy Sándor „mindössze” 46 százalékot szerzett ugyanitt. Ebbe a sorba illeszkedik jóval kisebb különbséggel Szél Bernadett (Pest 02.) esete, akit a végig kormányzati pénzből, kormányzati fejlesztésekkel kampányoló Menczer Tamás államtitkár győzött le. (Vitályos Eszter szintén államtitkár, ugyanilyen módszerekkel nyert.) Vagy Vas megyében, az amúgy is markánsan fideszes Sárváron (Vas 02.) is növelni tudta kicsivel támogatottságát Ágh Péter (65,25 százalék). Ennek pedig rá kell irányítania a figyelmet még inkább arra a tényre, hogy nem csupán a közvélemény-kutatók által mért nagy listának van szerepe, annál is fontosabb az egyéni körzetek sorsa, illetve hogy sikerüljön ezekben tényleg a legalkalmasabb jelöltet indítani. A várakozásokkal ellentétben az összefogás nem ezt hozta el. Meglehet, a hatalmas ellenszélben még a legjobb aspiránsok sem tudták volna tömegesen legyűrni a hatalom jelöltjeit, de az említett Pest 02. és Pest 03. példája igazolja, hogy legalább a különbség jelentősen faragható lett volna. (Vö.: Szél Bernadett és Buzinkay György eredményeit.)
A választás talán legfőbb társadalmi tanulsága, hogy a magyar emberek többsége extrém módon vágyik a biztonságra vagy annak illúziójára, ez az egyszerű felismerés pedig évek óta biztos alapokat jelent a Fidesz számára. Az egzisztenciális szempontok is fontosak természetesen, de hiába a társadalom jelentős részét érintő szegénység, ezt az állapotot úgymond már megszokták, éhhalál pedig közvetlenül nem fenyeget, miközben ha a híradásokat figyelik a potenciális szavazók, akkor a migránsapokalipszis (2015), jelen esetben pedig a háborúba sodródás igen. A fideszes virtuális valóságban legalábbis, márpedig a virtuális valóság ma erősebb hatással bír sok esetben, mint a való valóság. A várható durva áremelkedésekkel, gazdasági válsággal persze a helyzet újabb fordulatot vehet.
Az üzenet tökéletesen átment: Orbán Viktor nem akar háborút, az ellenzék viszont belesodorna minket a vérontásba. Punktum. Miközben az ellenzéki oldalon az orosz agressziót látva azt várták, Orbán számára kárt okoz a putyini elköteleződés, a háborúpárti-békepárti felosztással azonban a miniszterelnök ezt is visszájára fordította. A gépezet hatékonysága és az emberek hiszékenysége félelmeteles méreteket öltött.
A klasszikus propagandacsatornák (tévé, rádió, plakátok, helyi lap, utcabizalmik stb.) mellett a hatalom influenszereket is csatába küldött, milliárdosra rúgó költségvetést téve mögéjük, pedig – sokaknak meglepő módon – a fiatalabb és a politikával kevésbé foglalkozó rétegeket is elérték a karaktergyilkosságokkal, negatív kampánnyal. Merthogy ez utóbbi sokkal hatásosabbnak bizonyult, mint az eredménykommunikáció, a gátlások pedig rég lehullottak.
A szomszédunkban dúló háború idején megtartott választáson bizonyítást nyert, a társadalom jelentős része vélt érdekei miatt kész az agresszor oldalára állni, akár nyolcvan évvel ezelőtti sérelmekre, akár a valós kisebbségpolitikai problémákra hivatkozva, vagy egyszerűen csak az erőssel sodródva.
A B-közép aktív tagjainak hozzáállását jól illusztrálja a következő két példa. (1) A Facebookon gyalázkodó üzeneteket küldtek Irina Verescsuk ukrán miniszterelnök-helyettesnek, aki pedig személyesen válaszolt egyes kommentekre, külön megköszönve a menekülteknek nyújtott magyar segítséget. Vagyis ő, legalábbis szűk környezete közvetlenül szembesülhetett magyarok százainak ukránellenes véleményével, a megnyilvánulók pedig a jelek szerint képtelenek voltak megérteni, hogy jelen helyzetben mekkora károkat okoztak gyalázkodásukkal a féltett kárpátaljai magyarságnak. A fotelforradalmárok megszólalásainak másik visszatérő motívuma (2), hogy az ukrán civilek ellen elkövetett gyalázatos támadásokért az ukrán „nacionalistákat” teszik felelőssé, minimális kritika nélkül téve magukévá az orosz propagandát. Ebben a közegben nyilvánvaló támadási felületet adott Márki-Zay Péter a NATO-val való esetleges (amúgy kötelességszerű) közös fellépésről mondott szavaival, aminek kiforgatása rengeteget hozott Orbánéknak.
A fideszes tábor morális kérdésekkel nem foglalkozott, nem zavarta őket a korrupciós botrányok sora, a kínai kommunistákkal való, a hazaárulást súroló kokettálás – ahogy a rengeteg covidhalál sem. Nem ment át a szűrőn az sem, hogy az orbáni gazdaságpolitika semmivel sem volt sikeresebb, mint a térség más országaié.
Nem lehet kihagyni a sokszor hangoztatott Gyurcsány-faktort sem, bármennyire bosszantja az ellenzéki közeg egy részét a bűnbakképzés. ơ maga hajóskapitány-hasonlattal élt a választás éjszakáján, de mint egy hozzászóló megfogalmazta, ő már rég nem kapitány, hanem lék a hajón. Akárhogy is ítéli meg a választópolgár az ő személyét, megosztó volta vitathatatlan. A Fidesz mindent mér, mindent meg akar tudni a társadalomról (ehhez az eszközökben sem válogat), nyilván nem véletlen, hogy az ellenzék előválasztott vezetőjét és az egyéni jelölteket is mindenáron igyekeztek összemosni vele. A DK elnöke egyelőre azonban csak (a Hírcsárdát citálva) a visszavonulásról mondott le.
Az ellenzék szétesésben van, egymás vonat alá lökdösése pillanatokon belül megindult. Ennek leglátványosabb példája – a jelöltjével Dunaújvárost is elbukó, az előválasztáson ötből negyedik helyre befutó – Jakab Péter, aki amikor még végeredményt sem hirdettek, máris az ellenzék megbuktatójának nevezte MZP-t. A konzekvenciák levonása tehát várat magára.
2018 és 2022 azt mutatja, a mostani ellenzéki garnitúra sem külön, sem egyben nem képes leváltani az Orbán-rezsimet, ellenben ők – legalábbis a „krémjük” – lesznek azok, akik újabb négy éven át biztonságot és egzisztenciát jelentő parlamenti képviselőként folytathatják a munkát. Miközben a harmadik vagy sokadik utas megoldások súlyos pénz- és nyilvánossághiánnyal küzdenek tovább igazukért.
Ami a Magyar Hang jövőjét illeti, azt az eddig legsikeresebb kampány üzenettel foglaljuk össze: folytatjuk! Biztosan érnek majd minket újabb támadások, gúnyolódások, elhallgattatási kísérletek, ezeket igyekszünk kreatívan kivédeni. Ha az olvasók mellettünk maradnak, veszik, támogatják a lapot, akkor nincs olyan akadály, amit ne tudnánk együtt leküzdeni. Közben meg kell találnunk az örömöt, a teljesítmény és az alkotás lehetőségét, feladatainkat mikroközösségeinkben. Meglehet, a ma Magyarországán két-három-négyszázezres csupán az igazán tenni akarók, szabadon gondolkodók, több forrásból tájékozódók, környezetükért, a társadalomért felelősséget érzők – a polgári Magyarország – tábora. Akik minden nemes ügyet, kultúrától a sajtón át az aktivizmusig, segélyezésig a hátukon visznek. Egyben kell tartani ezt a közösséget, meg kell vívni a szükséges intellektuális vitákat, s helyben, az adott keretek között szükséges megtenni, amit lehet. Legfőbb ellenségünk az apátia, nem szabad hagynunk, hogy ebben a lehetetlennek látszó helyzetben győzedelmeskedjen felettünk.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/15. számában jelent meg, április 8-án.
