Az Árpád hídi megdöbbentő baleset nyomán nagy fogadkozások láttak napvilágot egyes illetékesek részéről. A Magyar Hang 2023. július 21-i számában Egy halott, száz kérdés címmel tűpontos elemzés jelent meg Reichert János tollából. Jelzem, a fogadkozások mit sem érnek a mai gondolati környezetben, mivel – egykori professzorom szavajárásával: „A vérbajt nem lehet púderrel gyógyítani!”
Eredeti hivatásomnál fogva a problémakört a tárgyi környezeten keresztül közelítem meg. Az urbanizáció a világ boldogabbik felén két folyamatot ír le. Az egyik a városfejlődés, a másik a városokon kívüli lakóhelyek komfortosabbá formálása. A „fejlődés” elsősorban nem mennyiségi növekedést, vagyongyarapodást jelent, hanem azoknál fontosabbat: a használhatóság, élhetőség, biztonság, közszolgáltatásokkal való ellátottság javulását, azaz a „közjó” adott kornak megfelelő, de inkább előremutató szintjét. Ez pontosan ugyanannyira érvényes követelmény a városokon kívül, mint a városokban, sőt a kisebb közösségekben még elevenebbek lehetnek a társadalmi kapcsolatok, a helyi döntéshozatal, az abba való beleszólás – emberközelibb lehet a világ.
De vissza a tárgyi környezethez, amin nemcsak az építést, hanem a használat kereteinek megteremtését is értjük. A mai magyar szabályozási környezet alkalmatlan a felvetett problémák megoldására, az évtizedek óta toldozgatott-foldozgatott szabályozás a fejlődés gátja, a szemléletében elmaradott, megújulni képtelen szakmai „irányítástól” (utánkullogástól) valójában nem is várható el semmilyen megújulás. Ötven-hatvan éves elvekre telepítenek rá egy-egy korszerűnek gondolt intézkedést, amit aztán a „szakma” úgy ráz le magáról, mint kutya a vizet.
Kiváló, azonnali eredménnyel járó intézkedés lehetne a sebességhatárok csökkentése, azok betartatása és ennek folyományaképp a nem autóval közlekedők védelme. Azt azonban látni kell, hogy ez ma a „szakmai” közvéleményben egy kivetendő idegen test. Magyarország a másfél méter széles, kétirányú, gyalogos-kerékpáros vegyesutak és a 20 centi süppedős homokkal „feljavított”, ámde drágán kitáblázott használhatatlan útvonalak hazája.
Ékesen példázza a több évtizeddel lemaradt közlekedéspolitikai gondolkodást a vasútvonal-bezárások nemrégiben bejelentett sora. Idestova hat évtizede tudjuk-látjuk, hogy a vasútvonal bezárása az adott terület elsorvasztásának legbiztosabb módja. „Ne arra figyeljenek, amit mondok, hanem amit csinálok” – tehát az intézkedésben igen nehéz nem észrevenni a szándékosságot. A „nincs rá igény” a lehető legcinikusabb magyarázat. Igény a gyors és kényelmes eljutásra van. Ha a szakmai irányítás képtelen megtalálni annak mindenki számára elérhető, jövőbe mutató módját, akkor feladatára alkalmatlan.
Fejétől bűzlik a hal. A kormányzó egy múlt századi, elavult és hamis fejlődésmítosz rabja, alattvalói pedig rátesznek még egy lapáttal, és biztos kézzel viszik az ezerszer megjárt és mindig újra üdvözítőnek hazudott zsákutcába az országot. A nagy ő világpolitikussá vizionálja magát, s közben szervilis alattvalói, a központosítók, az annyitisérjánosok, seftespisták, vagánytónik és társaik társadalmunkat, felhalmozott örökségünket és természeti adottságainkat sorvasztják.
Nem lehet elégszer kimondani, hogy a társadalom jövőjének feláldozása a pénzisten oltárán homlokegyenest ellenkezik a fügefalevélként hasznosított kereszténydemokrácia alapelveivel. A rendszerváltáskor titkosszolgálati segédlettel és felügyelettel újjáalakított, mára egyetlen megmaradt történelmi párt, a KDNP alapszabályban rögzített alapelvei papíron máig érvényesek, csak éppen a kormányzati gyakorlat nap mint nap semmibe veszi azokat. A pártelnök mantrázott győzelmi jelentése, miszerint minden idők legsikeresebb koalíciójának köszönhetően már minden célkitűzést teljesített volna a párt, állandó cáfolatot nyer.
Szubszidiaritás helyett az önkormányzatok kivéreztetése, hatáskörök elvonása és magasabb szintre delegálása (központosítás) folyik. Szolidaritás helyett az elesettek és nincstelenek hibáztatása és kriminalizálása, a rajtuk segíteni akarók ellehetetlenítése zajlik. A sikeresnek hazudott családpolitika személyválogató, a leginkább rászorulókhoz nem jut el, nyilvánvaló igazságtalansága miatt a demográfiai elvárások sem teljesülhetnek.
Perszonalitás helyett a képviseleti demokrácia kiforgatott, torz értelmezése révén az emberek személyes részvétele a döntések előkészítésében és meghozatalában lehetetlen, a személyes vélemények kinyilvánítása napi szinten fölösleges és értelmetlen, esetenként kimondottan veszélyes, mert egzisztenciális kockázatokkal jár.
A KDNP évtizedekig folyamatosan karbantartott szakpolitikai programjának szinte egyetlen pontja sem teljesült, sőt a kormányzati gyakorlat az abban megfogalmazottakkal kifejezetten ellentétes irányba halad. Hol van már a rendszerváltáskor megálmodott Kert-Magyarország? Hol van a helyi- és kézművesipar támogatása? Hol vannak a teremtésvédelmi alapelvek? Hol van az önellátó helyi gazdaság? A helyi pénz és az értékmegőrzés társadalomépítő kezdeményezései? A családi gazdaságok és a helyi piacok? A természetközeli gazdálkodás, a közösségi kezdeményezések támogatása, a kultúra sokszínűségének szeretete? A közösségi közlekedés fejlesztése, a vasútfejlesztés, az egyéni közlekedésben a biztonságos kerékpározás lehetőségeinek megteremtése?
Monopolhelyzetek vannak, minden határon túli központosítás az élet minden területén, multik erőn felüli támogatása, nemzethy komprádorburzsoázia, és mindenki másnak kuss. És mindezek betetőzéseként évek óta tartó rendeleti kormányzás. Összefoglalva: a biztonságos és megbízható közlekedés feltételeinek megteremtésére irányuló kívánság releváns és több mint aktuális. Érdemi megoldás viszont csak átfogó szakmai-társadalmi megújulástól várható.
A szerző 2004–15-ben a KDNP szakértői tanácsának elnöke, egyben a közlekedési szakbizottság vezetője volt
