Márai Sándor írta az Egy polgár vallomásaiban, hogy amikor megjelentek az eszpresszók a harmincas évek végén, azzal számára véget ért egy korszak. Mégpedig a kávéházak korszaka, amelynek nagyívű múltjáról én is sokat olvastam a különböző történelmi könyveimben és mostanában a Magyar Hangban. Meggyőződésem, hogy nagy szükség lenne ilyen helyekre ma is, mert a kávéházak egykoron egyfajta szigetek voltak. Szigetek a viharos évszázadban, ahol kiköthetett az is, aki meg akarta ismerni a világot, és az is, aki az elől csak egy kicsit menekülni akart. Ahol a vendég egyszerre ülhetett egy újság felett órákig, beszélgethetett egy fekete mellett egész este, és ahol a polgár, a hely sok más funkciója mellett, feloldódhatott, ahol nem érezte magát számkivetettnek.
Szerencsére ha kis számban, és nem is kávéházak formájában, de ma is akadnak még ilyen kis szigetek. Péntek dél van, amire hazaérek a vonattal. Berakom a bőröndömet a kocsiba, az öregem pedig izgul, mert már ebédidő van. Gyere induljunk, még elérjük a menüt, én pedig igyekszem, mert lemaradni én sem akarok. Igen, szeretünk enni, meg is látszik rajtunk, ám tudjuk jól, hogy ha esetleg öt percet késünk, akkor is jut egy adag Jókai az egyik piros abroszos asztalon.
Meg is érkezünk, szocreál vendéglő, egy Jókai rendel, Gyuri, a pincér pedig, ha csoszogva is, de időben hozza az ételt. A leves ugyanaz, mint mindig. Időtálló specialitás, amelyhez nemcsak kenyér, hanem egy-egy poén, egy sztori, azaz egy kis nosztalgia is jár. Mellénk ül a tulaj, elkezdődik az eszmecsere, amely az aktuálpolitikától indul, majd egészen a 70-es évekig visszamegy. Felidéződik a hőskor, amikor még volt szakács, dübörögtek a mostanra már retro slágerek, nem volt olyan, hogy munkaerőhiány – igaz, nem is lehetett –, miközben én látom magam előtt apám és nagyapám korosztályát. Általuk pedig a már csak archív képeken fellelhető utcákat, az egykori villamost és a régi Nyíregyházát. Közben kavargatjuk, fújjuk a levest, folyamatos a froclizás: Pincérnek nem illene mosolyognia? Bekérjük a vendégkönyvet! Inkább egy felest kérjél, olyan rossz bőrben vagy. Én pedig mosolygok, kacagok, már-már nevetek.
Következő hétvégén azonban későn jövök haza, így elmarad a szokásos apa-fiú szeánsz, este találkozunk a barátokkal a városközpontban, ahol ismét urizálunk, evés lesz a program. Persze olcsón, spórolósba, ha lehet egyáltalán a szankciós, háborús, tudom is én, milyen infláció árnyékában. Találunk egy hamburgerest, tele van fiatalokkal, nagyjából korombeliek, de az is lehet, hogy fiatalabbak. Felnyírt haj, egyeseknél tetkó, bent valami techno zene szól, és ahogy más helyeken, úgy itt is kétfajta kiszolgáló személyzeti stílus az uralkodó. Az egyik bratyizik: helló, szia, hogy vagy, megy a hosszúra nyúlt rövid beszéd, azaz ahogy én hívom: a progresszív small talk. A másikon pedig látszik, hogy unja a munkáját, mert vagy nem talál jobbat, vagy csak kivár, amíg el nem el nem indul a repülője Londonba.
A kaja az ilyen helyeken változó. Ahol eszünk, aránylag jó. A személyzet is jófej, ám mihelyst megettük, ránk szegeződik az a bizonyos tekintet: húzzatok már a fenébe. Jön a következő vendég, menne tovább a kapitalizmus, amelyet a gyorsabbnál gyorsabban dübörgő techno zene és a futárok állandó jövés-menése is indokol. Nincs is kedvem tovább ott maradni. Itt nem marasztal senki, nincsenek sztorik és spontán múltidézés, froclizás, csak fizetés és gyors távozás. Régimódi vagyok, vagy öreges? Lehet. De attól még egyre kevesebb szigetet lehet találnia az embernek Pesten és itt, lent. Azokon a bizonyos végeken.
