Hadd kezdjem azzal, ami nyilvánvaló: Magyar Péter nem a Messiás. Ennek éppen az ellenkezője. Magyar Péter tökéletlen, gyarló. A vele kapcsolatban felmerülő ellenérzések, miszerint ő maga is a nagybetűs Rendszer része volt, s hogy az arról való leválása nem különíthető el attól, hogy részben maga a Rendszer vált le tőle, mind helyénvalók. De adhat ez nekünk arra valódi alapot, hogy ne támogassuk őt? Semmi esetre sem. Magyar Péter ugyanis – minden hibája ellenére – mindannyiunknál előrébb jár közös feladatunk politikai végrevitelében. Nevezetesen annak a küldetésnek a teljesítésében, ami a magyar nemzetet felemelendő, mindeddig rozoga és holtsápadt törekvések logikai alapállása. Hogy mi ez a feladat? Leválnunk egy rendszerből, aminek részei vagyunk és voltunk. Noha az a rendszer, amelyből kiutat keresünk, de legalábbis amelyből kiútra van szükségünk, nem csupán tizenöt éves. Ez egy félezer éves történelmi építmény: a magyar nemzetfejlődés szürke zsákutcája.
A Magyar Péter mozgalmát az emlékezet politikai megidézésén keresztül életre hívó 1848-as forradalom bukása éppen arról szólt, hogy vele az éppen csak csírájában lévő nemzeti eszmény bukott el. Világos után a Monarchiához vezető – a kor reálpolitikai éleslátására valló, de éppen ezért tragikus – két évtized kőbe véste, amit már Mohács előrevetített: hogy a magyar nemzet csakis félnemzet lehet. Egy tudathasadásos lény, amelynek politikai autonómiája nem társulhat szimbolikus autonómiával; amelynek független és felelős kormányzata mégis csak egy dinasztia és egy birodalom oldalbordája. A Monarchia idején a magyar nemzeteszme folyamatos eltévelyedése, majd különösen a Trianon után felavatott Horthy-korszak fasizálódása mind annak a következménye, hogy Magyarország soha nem is volt nemzet: itt, kérem alássan, a nemzetnek csak mítosza van, még inkább misztikuma, erőszakos vágya. Miközben Németországban a nemzet túl gyorsan és túl hirtelen jött létre, addig itthon nem is jött létre igazán.
Egyikük következménye – történelmietlen általánosítással – a nácizmus lett. A másikuké az a későfeudális, fasisztoid elmezavar, ami a fennálló uralmat is jellemzi, és ami a magyar történelemben kialakult nemzeteszményt meghatározza. Csakúgy, mint a nácizmusban, ebben a nemzeteszményben nincs nemzet nemzetvezető nélkül, hiszen valódi nemzeti közösség nélkül az Egy az, akinek karizmájában hőn keresett önmagunkat felfedezhetjük. Ugyanakkor a nácizmussal szemben fő témája nem valami időn felül álló faji közösség, hanem a megénekelt régmúlt görcsös, áldozati szellemű visszavágyása. Az a sóvár kiáltás, ami a soha meg nem tapasztalt nemzeti nagyságot ráilleszti a képzeletbeli múltra, amivel szemben minden, ami mai, csak valami árulás és kifosztatás következménye lehet. A rendszerváltáskor felszabaduló, a történelmi emlékezeten keresztül építetett tudatminták, karöltve a posztszocialista tudáshiánnyal azt illetőleg, mégis csak hogyan lehet a piaci világban viselkedni, majdnem szükségszerűen ennek a nemzeteszménynek a hatalompolitikai feltámadását jelentették.
Ezek vagyunk mi. S ebből kellene kiutat találnunk. Feltehetőleg nincs reménytelibb kiút annál, amit Magyar Péter mint tökéletlen személy, a hatalmi masina egykori része már önmagában képvisel: legyünk nemzetté azáltal, hogy leválunk a nemzet hazug történelmi képzeletéről. Az új nemzeteszme felismeri és meglátja azt az igazságot, hogy valódi hazaszeretet csak a tolerancián keresztül épülhet fel. Hiszen a környezetét nem szerető, nem becsülő ember, ahogy önmagát sem, úgy a hazáját sem szeretheti. Legalábbis ez a kép körvonalazódik akkor, amikor feloldjuk a hamis, az emlékezet mocsaraiban elsüppedt képzetet, hogy a hatalom alkotja a nemzetet, nem pedig annak közösségei.
Hogy jelenti-e Magyar Péter ennek az igaz, polgári nacionalizmusnak, de legfőképpen a nemzetnek a kialakulását? Jelentheti. De csak akkor, ha részt veszünk abban az erkölcsi drámában, amit ő kezdeményezett: az emberben örökletes bűnnel szemben és annak bizonytalanságában, de mégis csak az igazságra törekedni. Ha szemrevételezzük az elmúlt hetek politikai történéseit – a kegyelmi botrányt, az abból kiújhodó Rogán–Schadl–Völner-ügyet, de akárcsak Schiffer András a hatalom elmei kórképét röntgenszerűen visszatükröző, szívlágyító szervilizmusát, amit nemrég egy félresikerült felvétel mutatott be –, ezek elsődleges témája pedig éppen ez: amikor a sok hazugság egyszerre összeomlik, és mélyükön meglátjuk a hatalom örökletes torzságát és erkölcsi rettenetét. Ezzel együtt pedig a saját magunkét is. Ugyanis a hatalom elsődleges támasza – demokráciákban és önkényuralmalmi rendszerekben egyaránt – a nép.
Lehet ecsetelgetni, firtatni napestig Magyar Péter hibáit, kezdve a valódi bűneitől a propaganda silány vádjaiig. Viszont ezzel párhuzamosan be kell látnunk, hogy ő ma az a magyar politika színpadán, aki az igazságot képviseli – meggyőző erővel, épkézláb gondolatvilággal. Hogy lesz-e ennek következménye, az megint csak politikai kérdéskör: annak függvénye, szembefordulunk-e elegen a meglévő párt- és uralomstruktúra örökletes hazugságaival. Mindenesetre – egy gyarló ember elismerése méltó ténykedése nyomán – először tűnik úgy harmincöt év után, hogy van lehetőségünk az igazságra. De legalábbis arra, hogy fokozatosan felépítsük az igazságot a politikai élet erkölcsi mércéjeként. Kis szerencsével, sok erőfeszítéssel és még annyi óvatossággal a hatalom mély, lelki működéseinek vonatkozásában (ergo ne emeljünk bálványokat a bálványok helyére) a nemzetfejlődés derékbatört kalandja itt folytatódhat.
A publicisztika rovatban megjelent írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját
