Mi baj a német kormánnyal?

Mi baj a német kormánnyal?

Az új német külügyminiszternek jelölt Annalena Baerbock (j) gratulál a kancellárrá választott Olaf Scholznak, a Német Szociáldemokrata Párt (SPD) politikusának a német szövetségi parlament, a Bundestag üléstermében Berlinben 2021. december 8-án (Fotó: MTI/EPA/Clemens Bilan)

Támogassa a Magyar Hangot!

Legyen Ön is előfizetőnk, rendelje házhoz a Magyar Hangot! Ha más módon támogatná a lapot ebben a nehéz helyzetben, azt is megteheti (PayPal és bankkártya is)! Köszönjük! ELŐFIZETEK

Még szinte el sem kezdett a német kormány működni, számos észrevétel érte itthon a jelzőlámpa koalíciót. Volt, aki lázasan a kormányprogram tartalmi elemeiben vélte felfedezni annak gyengeségét és kivitelezhetetlenségét. Másnál a koalíciós partnerek összetétele váltott ki szemöldökfelhúzást. A kritika, de inkább nevezzük így: a megjegyzések középpontjában leginkább a zöldek és annak két társelnöke szerepel. Hogy miért is? Egy gondolatkísérletet megér.

Az Orbán-kormány és -éra sok mindenre megtanított bennünket. Nem kell választási program, nem kell miniszterelnök-jelölti vita, nem kell koalíciós megállapodás, nincsenek tárgyalások, egyeztetések, politikai kompromisszumok és még sorolhatnánk, amik egyébként a demokráciák alapfolyamatai, és amikről szépen megpróbálnának bennünket leszoktatni. Ellenben szabad szövetségeseinknek, a diplomáciában nem ismert stílusban beszólni, szabad a legfontosabb kereskedelmi partnereinket leszólni, hátat fordítani szinte mindenkinek. És természetesen a partnerek kormányzati törekvéseit, célkitűzéseit kérlelhetetlenül megszólni, vagy inkább leszólni. Ugyanakkor az illiberális keleti partnerek esetében a magyar kormány éppen ellenkezőleg cselekszik, hallgat, elhallgat dolgokat, illetve az Európai Parlamentben a fideszes képviselők, vagy az Európai Unió Tanácsának ülésein a kormányzati képviselők kritika nélkül nyílt vagy burkolt támogatást biztosítanak számukra szemben az európai értékekkel és a közösség érdekeivel. De vissza Németországhoz!

Harmónia volt valamikor...

Szinte megfejthetetlennek látszik, hogy az elmúlt 10-12 év alatt miért sikerült a két ország kapcsolati rendszerét konfliktusossá tenni. Ki ne emlékezne, vagy ne tudna a harminc évvel ezelőtti magyar-német kapcsolatok sikereiről? Horn, majd Antall, Kohl és Genscher, illetve sokan mások fémjelezték ezt az időszakot, ami harmonikus és kölcsönös tiszteleten alapuló volt. Azóta, különösen 2015-öt követően ez megváltozott.

Igen, a migrációs válságot követően az a Merkel, aki a legnagyobb tehertől szabadította meg Magyarországot, befogadva azt a sok százezer menekültet, migránst, akiknek alapvetően hazánkban kellett volna a menedékjogi eljárását lefolytatni, majd az elutasított kérelmezők kitoloncolásáról, illetve az elfogadott menekültek befogadásáról, integrálásáról gondoskodni. Nos, pont ő került minden imitált orbáni kézcsók és „tisztelet” ellenére a NER ördögének kikiáltott nagyasszony szerepkörébe. Se hála, se köszönet nem járt neki Magyarország részéről. Annál inkább a migrációs politikája, annak kritizálása került napirendre, mintha éppen nem az mentette volna meg Magyarországot az óriási tehertől, és valljuk be, az irtózatos kudarctól.

Miközben a gazdasági kapcsolataink a két ország között ezt nem sínylették meg, a politikai és pártközi kapcsolatokat annál inkább megterhelte. Ahogy a magyar kormány minden német politikai szövetségesével szembekerült, a Fidesznek az Európai Néppártból (EPP) történő távozása is ebben az összefüggésben vált értelmezhetővé. Igen, sokan azt feltételezik, hogy Orbán a német gazdasági érdekeltségeken, nekik nyújtott milliárdos kedvezményeken és támogatásokon keresztül sokáig próbálta politikai szalonképtelenségét, gorombaságát kompenzálni, ha tetszik, a magyar környezet, a magyar termőföld és a munkavállalók rovására. Ideig-óráig sikerült is, majd attól a kudarctól megijedve, hogy a németek sem tolerálják már a Fidesz demokráciafelfogását, legyen az bármi is, valamint az európai integráció megtagadását, azzal (is) szembe helyezkedő konfrontatív külpolitikáját, inkább maguk futamodtak meg, és hagyták ott az Európai Néppártot, és ezzel a legnagyobb szívességet tették éppen a németeknek, a német és bajor konzervatívoknak. Pedig ők még bírták volna cérnával, Orbán elszámolta magát, de legalább szívességet tett a hazai konzervatívoknak is. Új fejezet kezdődhet a politika ezen térfelén a német pártokkal, de az EPP-vel is.

A berlini kormányváltás további változást hozott. A rosszul felépített merkeli visszavonulás és a sikertelennek tekinthető kancellárjelölt kiválasztása a keresztény-konzervatívoknak új, de nem feltétlen kedvező perspektívát eredményezett, illetve új politikai helyzetet kényszerített ki Németországban. A négy évvel korábbi, Merkel tárgyalási és érdekérvényesítési stílusának betudhatóan sikertelenül záródott koalíciós tárgyalások a konzervatívok, zöldek és liberálisok között így 2021-ben már megismételhetetlenné váltak. Pedig nagyon sokáig az a forgatókönyv látszott a legvalószínűbbnek, hogy egy másik CDU-jelölttel a négy évvel korábbi koalíciós fiaskó reparálható lehet.

A német társadalom, a német közélet azonban ennél tudatosabb és érzékenyebb: képes és ha szükséges, tud gyorsan reagálni, a választásokat megelőző egy-két hónapban alakult ki az új trend. Nyilvánvalóvá vált a választók változás iránti elkötelezettsége, illetve a stabilitás iránti igénye is. Mert pontosan tudják, érdekeiket megélhetési, környezeti, egészségi és jólléti biztonságukat nem az garantálja, ha ugyanarra a pártra szavaznak, mint korábban, hanem az, ahogy az állandóság és a változás egységét és összhangját a politikai együttműködés, a koalíciós feltételek ezt kialakítani képesek lehetnek. Így született meg a ma ismert német koalíció a szociáldemokraták, zöldek és liberálisok között is, az a koalíció, amelyik az állandóságot és változást is megjeleníti.

Németország előre megy, nem hátra

De (akkor) mi a baj az új német kormánnyal? NER-cinikusan gondolják vagy akár mondják is egyesek, mert német. Meg persze folytatja elődje energiapolitikai fordulatát, továbbra is befogadó és nyitott társadalom akar maradni, ahogy saját boldogulását, sikerét is csak európai keretek között tudja elképzelni, hogy csak egy néhányat emeljünk ki ezek közül. Ellenben képes korrekcióra, tovább tud lépni azon a stratégiai pályán, amit például az energiapolitikai fordulata és klímavédelmi erőfeszítései is megkövetelnek. Tudják és merik vállalni a felelősséget mint a világ egyik legerősebb gazdasága, hogy nagy és hangzatos szavak nélkül is, de előre menekülnek, és a jövő sikere érdekében igen mélyreható energetikai és gazdasági változásokat próbálnak véghezvinni. A kampányban Robert Habeck, a ma már alkancellár, gazdasági és klímaügyi miniszter azt fejtette ki többször is, hogy annak érdekében, hogy Németország a jövőben is sikeres lehessen, a mára felhalmozott erőforrásokat mélyreható és bátor strukturális változásokra kell föláldozni. Tehát a fenntartható siker érdekében most lehet és kell befektetni a jövőbe.

Az úgynevezett Energiewende (energiafordulat) elindítása ugyan nem a zöldeknek és nem is mai koalíciónak volt köszönhető, de az új kormány kapott lehetőséget, hogy a szükséges korrekciókat megtegye, illetve új impulzust adjon. A szélturbinák engedélyezési eljárását rövidíteni akarják, fokozni a napelemek áramtermelését, javítani az energiahálózatot. Ez utóbbi köztudottan nem megfelelő annak tagoltsága miatt. Továbbá fontos pénzügyi forrásokat akarnak biztosítani a kutatás-fejlesztésre, különösen a hidrogén alapú energiaellátásra való áttérés technikai feltételeinek a leggyorsabb megteremtésére, szeretnének ebben felzárkózni az élen járó Japánhoz és Dél-Koreához. Tudják, a szén kivezetése az energiatermelésből sürgős feladat a klímavédelem miatt is, és a gázt sem szeretnék hosszabb távon forrásként használni. Szintúgy klímavédelmi okok miatt, de az energiafüggetlenség elérésének prioritása miatt is.

A megörökölt hat atomerőműből hármat bezártak, és ezt egy korábbi menetrendben elfogadott ütemben valósították meg. Tehát a merkeli kormányzat során elfogadottak szerint. Németországban, ahogy Ausztriában is, politikai egyetértés van az atomenergia-mentességet illetően, túl vannak egy széleskörű társadalmi vitán, ami kétségkívül sok éven át tartott, és ebben nem kevés szerepük volt a zöldeknek. Azonban az atomenergia kivezetésének kérdésében még kormányzati felelősségük sem volt, eddig. De folytatni szeretnék. Állításuk szerint a meglévő atomerőművek üzemben tartása túl költséges lenne, illetve források elszívását jelentené a jövőt jelentő energiarendszer felállításától. Tehát röviden, nem akarnak forrásokat elpazarolni a jövőtől.

Persze Budapestről van, aki azt gondolja, hogy veszélybe sodorják jelenüket és saját jövőjüket, gazdasági sikerüket az energiaellátás elbizonytalanításával. Ez a narratíva a NER-ből táplálkozik, és tekintettel sincs a németek ismert céltudatosságára és racionalitására, a tudásba vetett erejére, de úgy általában az ország egyéb adottságaira sem. És tegyük még hozzá a rendelkezésre álló forrásokat, a tudást, az intézményi kapacitást és a gazdasági érdekeket is. Németország valóban előre megy, nem hátra. Gondoljunk csak bele, melyik ország volt eddig Németországon kívül képes a klímavédelmet a gazdasági tárca politikai feladatai közé sorolni. Mert hogyan is lehetne egy gazdaságot hatékonyan átállítani klímabarát működésre, ha nem a gazdasági tárcán keresztül?

Az értékalapú külpolitika próbája

A német külpolitika nem kevésbé került a figyelem középpontjába. Még akkor is, ha a merkeli álláspont elég közel áll a mai kancellárhoz is, nevezetesen, ami jó a német gazdasági érdekeknek, az jó Németországnak. Mégis a figyelem tárgya, illetve leginkább személye maga a külügyminiszte rasszony, Annalena Baerbock. Csak egy illiberális országban hangozhat el az a kritika, hogy pártkáder, illetve burkoltan, hogy nő az illető. Miközben Baerbock egy demokratikus ország demokratikus választásán az egyik párt – kezdetben inkább esélyes – kancellárjelöltje volt, évek óta a politika porondján van, és készült, ahogy maga a pártja is, a kormányzásra. A merkeli 2017-es koalíciós tárgyalásokat követően erre kaptak is négy évet. A külpolitikát illetően világos volt korábban is az álláspontjuk, értékelvűség nélkül nem létezhet demokratikus ország külpolitikája. Valóban, a puding próbája hátra van még. És azt sem tudjuk, mikor hangzik el az első diplomáciai parade ripost Baerbock és Szijjártó között, de feltételezhetjük, nehezen lesz elkerülhető. Akár pont az ukrajnai válság és az abban agresszor szerepet játszó Oroszország kapcsán.

Merthogy a magyar diplomácia továbbra sem látszik egyértelműen megnyilvánulni, cinkelt lapokkal játszik, a kinyújtott karjaiként is működő fideszes európai parlamenti (EP) képviselők szavazási magatartása eléggé árulkodónak is látszik ebben a tekintetben. Még szerencse, hogy az EP az egyetlen igazán transzparens intézménye az Európai Uniónak, ahol adott esetben a magyar kormányzati szándék is jól láthatóvá válik. Az Európai Tanácsban képviselt magyar álláspont nem látható, csak a Szijjártó-féle üzeneteket kaphatjuk akár napi 24 órában világ bármely pontjáról. Hiszen a magyar közegben értelmezhetetlen és elképzelhetetlen lenne bármilyen politikai diskurzus is a NER keretei között.

Baerbock megszólalása tehát még várat magára, hivatalba lépése óta legfontosabb szövetségeseit és partnereit kereste fel. Illetve belecsúszott, ahogy néhai elődje, a zöldek korábbi külügyminisztere, Joschka Fischer, egy válságba, illetve háborús helyzet kezelésébe. Remélhetőleg a mostani német zöld külügyminiszter munkáját nem az ukrajnai válság fogja kitölteni. Ennél már csak azt remélhetjük jobban, hogy nem kerül sor háborús konfliktusra. Mindezek mellett vagy éppen ellenére egy dolgot tisztázhatunk, a berlini kormányváltás nem hozott földindulásszerű személyi változásokat a külügyminisztériumban sem, nem úgy, ahogy erre 2010-ben vagy éppen ciklusok között 2014-ben a Bem rakparton sor került. A német intézményrendszer ellenben stabil és kiszámítható maradt.

Hol vannak a rebellis hatvannyolcasok?

Ha valaki megtalálja őket, legfőképpen pozícióban, akkor nevezze is meg őket! Mert nem láthatóak. És nemcsak koruk miatt kerültek pályán kívülre, de a zöldek elmúlt húsz éve is arról szólt már, hogy középre kerültek a politikai palettán, és szinte valamennyi koalíciós együttműködésben kipróbálhatták magukat a szövetségi tartományok nagy többségében. Sőt van olyan tartományi kormány, ahol már a harmadik ciklusát tölti a zöld miniszterelnök. Tehát a zöldek nem ébredtek fel a hatvannyolcas csipkerózsika álmukból, és nem ültek be a Bundestag padsoraiba, a kormány bársonyszékeibe. Rendkívül erős társadalmi beágyazottságuk van, a német társadalom szinte minden szegmensében jelen vannak. Több koalíciós szerződés kidolgozása és végrehajtása, azaz kormányzás során szereztek tapasztalatot. És négy éve is már készek voltak, lettek volna szövetségi szintén újra kormányozni, de a koalíciós tárgyalások eredményét a kereszténydemokratákkal a liberális párt akkor nem tudta elfogadni, nélkülük pedig nem alakulhatott kormány ebben a hármas fogatban 2017-ben.

Ugyanakkor rekordszámú fiatal zöld képviselő került a Bundestagba, akik nem az atomstopot tartják legfőbb célkitűzésüknek, hanem a klímavédelmet és az igazságos átmenetet, az igazságos társadalmi berendezkedés feltételeinek a megteremtését. És még akkor is, ha az Európai Unióban a fenntartható fejlesztés támogatásának kérdésében a franciák nyomására ismételten napirendre került az atompártiak és atommentességet támogatók vitája. De Németországban ez a vita már lezárult, és nem fognak visszafordulni az atomenergia felé. Tehát ők fogják elsősorban számon kérni saját kormányukon a klímavédelmi intézkedéseket és a demokrácia védelmét, és nem várják meg a ciklus végét. Ők az új évezred leendő politikusai, és nem a múlt századé. Németország most újul meg. Magyarországnak sem mindegy, hogyan történik ez.

Valódi program, valódi koalíció

Nos, az új német kormányprogram nem lett rövid. Heteken át százak, a koalíciós pártok kijelölt szakpolitikusai dolgoztak rajta. Számunkra Budapesten ez elképzelhetetlennek látszik, nevezetesen az, hogy egy demokratikus arányos választási rendszerben parlamenti többséget alakítani képes pártok egymással heteken keresztül arról egyeztetnek, hogyan lehet a háromból egy közös, a választói akaratnak megfelelő programot alkotni, egy működőképeset. Illetve egy koalíciós egyeztetési rendszert létrehozni a később felmerülő javaslatok, kezdeményezések kezelésére. Három párt konszenzusa nélkül nem születhet kormányzati javaslat, illetve minden javaslatért, kezdeményezésért közös felelősséget vállalnak a koalíciós társak. Igen, ez egy illiberális rendszerben felfoghatatlan dolognak látszik, és meg lehet próbálni azzal elütni, hogy a koalíciós katyvasz a pártok bázisának szólt csak. És még véletlenül sem a választópolgároknak, akik bizony elszámoltathatják a mandátummal és képviselettel felruházott embereket, ahol a közszolgálati média tudja a dolgát, ahol a civil társadalom köszöni, él és virul, ahol az egyetemek szabadok és függetlenek. Ott, a demokráciában.

A szerző az LMP korábbi társelnöke, külpolitikai szakértő

A Magyar Hangban megjelenő véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.

Fizessen elő a Magyar Hangra!

Friss lapszámunk

Támogasson minket!

Keresés

Árnyék podcast – Apokalipszis, Eurovízió, cancel culture