1600 tanár hiányzik a tanévkezdés előtti napokban, olvasom a hírt. A szülők már így is saját költségen szerelik föl tanszerekkel az iskolát, a szabadságuk alatt kifestik a termeket, szürkezónás megoldásokkal fizetés-kiegészítést adnak a még tanító tanároknak. E logikán haladva hamarosan a szülő fog irodalomórát adni.
Természetesen mindez csak azokat érinti, akik az adójukért cserébe közszolgáltatásokat szeretnének kapni, és van szerencséjük polgári pozícióból panaszkodni. A legszegényebb honfitársainknak nemcsak iskolája és társadalmi mobilitása nincs, de már hangja se, miközben elitünk azon dilemmáz, milyen áron óhajt európai jövőt venni a gyerekének: tanévenként 1,5 millió forint itthon egy alapítványi iskolában, vagy a névről lehulló ékezet külföldön.
Az állami oktatás évről évre romlik, javítására nincs politikai szándék. Ebben a helyzetben kell egy magyar szülőnek érettségit, diplomát, jövőt adni a gyerekének. Mi a jó stratégia? Hagyjam összeomlani a rendszert, vagy toldozgassam-foldozgassam azért, hogy legalább az én gyerekem egy fokkal elviselhetőbb színvonalú oktatást kapjon? A játékelmélet szerint a helyes válasz az volna, ha nemzetként hagynánk a közoktatást összeomlani. Valószínű, hogy ez rákényszeríti a kormányzatot arra, hogy a strukturális problémákra végre érdemi megoldásokat keressen, mert már propagandával sem hazudható el a valóság, no és a magukat hivatástudatból föláldozók sem végzik el az egyébként állami feladatokat. A másik kimenetel, hogy a csőd sem hatja meg a kormányt. Ez is hasznos tudás egy szülőnek, mert könnyebb szívvel tud csomagolni.
Kihúzom a kezem a biliből: a lassú pusztulásra rendezkedtünk be. Az egyik ok közismert: a tanárok egzisztenciális félelmek, tanult tehetetlenség és hivatástudat miatt nem mernek, nem tudnak és/vagy nem akarnak sztrájkolni, a szülők nem képesek egységesen fellépni és szolidaritást vállalni a tanárokkal, a társadalom jelentős részének ez az egész ügy nem létezik.
A másik ok egy komoly feszültség az egyéni és a közösségi érdek között. Mit mondok szülőként? Igen, szeretném az oktatás reformját, de ne a gyermekem tanévei alatt. Igen, a rendszer össze fog dőlni, de a gyermekem érettségijét még valahogy préseljük ki mindenkiből. Az egyén vs. közösség ellentétének egyik feloldása az, hogy a rendszer a szereteteden keresztül kompromittál. Semelyik szülőtől nem várható el, hogy a gyereke érdeke ellen döntsön, no meg ez csak egy csomag filc, pár nyomtatópapír, néhány vödör festék, egy húszezres a tanár bérére. Ezek a „csakok” tartják fönt a diszfunkcionális közoktatást és a diszfunkcionális kormányzatot, mégsem érzi magát senki felelősnek, mindenki szem a láncban.
Van más út? Lenne, ha létezne még magyar nemzet. Ha ugyanis egy közösség része vagyok, akkor jobbra és balra tekintve azt látom, hogy az enyémhez hasonló dilemma őrli föl a többieket is. Innen egy lépés közös megoldást keresni: egy kicsi, kibírható áldozatot hozunk mind azért, hogy összességében mindannyiunknak jobb legyen. Ismert recept, nem leírni nehéz, hanem megtenni.
Ám az ellenszere is ismert. A mostani kormányzat kisajátította a nemzet fogalomkörét, majd szuperpozícióba lökte azt. Hisztérikus nacionalizmus váltja a szélsőséges individualizmust. Mikor melyik hasznosabb. Az úgy nem működik, hogy közpénzmilliárdokon hizlalom a családom, majd a szívemre teszem a kezem, hogy nekem a nemzet az első. A jövőjükért tüntető fiatalok hangját meg úgyis elnyomja a Mercedes terepjáró motorhangja.
A fiatalság érdeke nem az, hogy magánadományokból toldozgassunk egyre rosszabb minőségű állami szolgáltatásokat – hanem hogy megköveteljük az államtól, hogy lássa el a feladatait. A másik út finanszírozhatatlan: most csak a táblafilc meg a teremfestés, jövőre az iskola rezsije? Miért állnánk meg itt: az iskola előtt aszfaltozzon a szülői munkaközösség, írjon tankönyvet, álljon be rendőrnek, tartson fönn tűzoltóságot, dolgozzon ki törvényt, legyen diplomáciai képviselete, és működtessen egy magánfinanszírozású országot. Ha már az adóból működtetettet hagyta ellopni.
