Budapest Divatváros – ezt a szlogent az 1930-as években hirdették meg, azzal a céllal, hogy a főváros ne csak Magyarország, de Közép- és Kelet-Európa divatcentrumává is váljon. Noha nagyra törőnek tűnt az elképzelés, mégsem volt előzmény nélküli, hiszen Budapest ugyan nem diktálta a divatot, de már a kiegyezést követő években, különös tekintettel a millenniumi ünnepségek idejére, meghatározó szereplővé vált ebből a szempontból. De később, a XX. század évtizedeiben is sokszor akadtak a divat szempontjából meghatározó időszakok a város életében. Ezeket a momentumokat villantja fel a főváros egyesítésének 150. évfordulójához kapcsolódva a Kiscelli Múzeum november 17-én nyílt, Divat & Város című kiállítása. A tárlat 1873-tól 2023-ig követi nyomon a hazai öltözködéskultúra állomásait, reflektálva a főváros történelmi-politikai eseményeire, változásaira, a textil- és ruhaipar múltjára és a technológia fejlődésére.
Ahogy azt Szatmári Judit Anna, a múzeum textilgyűjteményének vezetője és a kiállítás kurátora megfogalmazza, Budapest 150 éve a divat szempontjából is az építkezések és a veszteségek folyamatos váltakozásáról szólt. A századforduló idején az Osztrák–Magyar Monarchia részeként működött a magyar divatipar, akkoriban a Balkán és a Kelet felé exportáltak elsősorban, miközben a hazai divatszakma figyelme a Nyugatra irányult. Párizs, Berlin, Bécs, London által diktált trendek határozták meg az itteni öltözékek alakulását is, az úri szabók ugyanis a magyar közönség számára elérhetővé és megszerezhetővé tették a híres külföldi modellek másolatait.
Ekkor jelentek meg a Váci utca és környékén az első divatáruházak, köztük az egyik legismertebb és legsikeresebb a Holzer volt, amely igen jó minőségű készruhát és egyedi modelleket forgalmazott. Ez idő tájt kezdtek itt elterjedni az exkluzív szalonok is, mint például az elegáns vevőközönségének zárt körben dolgozó Girardi József üzlete. Később az ő fi a, Girardi Tibor volt, aki IV. Károly 1916- os budapesti koronázási ünnepségére pazar számú, 164 toalettet készíthetett, köztük Zita királynéét is. Ez már önmagában nagy feladat lett volna, a háború miatt kialakult anyaghiány azonban gigászi kihívássá tette.
Az első világháború jelentősen visszavetette a divatipar fejlődését. A trianoni döntéssel a textilgyárak nagy része külföldre került, azzal pedig, hogy Magyarország elvesztette területének kétharmadát és lakosságának több mint felét, a hazai divatszalonok fizetőképes vevőkörének jelentős része is eltűnt, hisz Erdélyből és a délvidékről is sokan jártak ide varratni. Budapestnek viszont már nem kellett a császárvárossal vetélkednie, amit a szabómesterek boldogan üdvözöltek.
Szilágyi Mari manöken, 1970 (Fotó: Fortepan/Főfotó)
A húszas-harmincas években újra virágzásnak indultak a divatszalonok. „A pesti kollekciók között van öt-hat, amely nívóban minden túlzás nélkül teljesen egyenrangú a párizsi szalonokéval, sőt bizonyos tekintetben még többet is nyújt, hiszen azt a hatvan vagy hetven ruhát, amit egy ilyen pesti szalonban bemutatnak, legalább tíz párizsi nagy ház legjobb modelljei közül válogatják ki” – írta a korabeli Színházi Élet. Ekkoriban terjedt el a magyaros divatmozgalom is, a hatása még külföldre is elért, 1935-ben például a párizsi Elsa Schiaparelli is Budapestre utazott, hogy a Néprajzi Múzeum gyűjteményét tanulmányozza. A két világháború között több tucat exkluzív szalon működött a fővárosban, a korszak meghatározó politikusa, gróf Apponyi Albert leánya, Júlia is vezetett ilyen üzletet.
– Mire magához tért volna a szakma, egy még sötétebb időszak következett: a zsidótörvények, majd a holokauszt rengeteg szalonvezető és iparos tragédiáját okozta. 1947-ben a legismertebb szalonok megpróbáltak újraindulni, újranyitni, de az államosítások eredményeként ezt a területet is központosították, majd a kitelepítések és az 1956-os forradalom is kitörölhetetlen nyomot hagyott a divatiparban – mondja Szatmári Judit Anna. – A rendszerváltásig tartó időszak a romokból való építkezést hozta el, a KGST piacot is jelentett, de ugyanakkor információcserét is. A Divatintézet – a korábbi Ruhaipari Tervező Vállalat – révén a magyar tervezők külföldön is bemutatkozhattak. A megszabott keretek ellenére akkor sok izgalmas pillanata volt a magyar divatnak. Az elmúlt évtizedek sem voltak könnyűek: nemcsak a fast fashion térnyerése nehezíti a tervezők munkáját, a hazai könnyűipar szinte teljes eltűnése is nagy kihívások elé állítja az egész szakmát – hangsúlyozza a kurátor.
A kiállítás anyagát alapvetően a múzeum gyűjteménye adja, amely különösen gazdag a századfordulós viseletekben, illetve a szocialista időszak divatipari termékeiben. A főváros születésének pillanatát, 1873-at azonban nem ruha, hanem a Budapesti Bazár (a korábbi Pesti Hölgydivatlap) egy száma fogja reprezentálni, a legrégebbi viselet, egy turnűrös ruhadarab egy évvel későbbre datálható. Mint azt Szatmári Judit Anna elmondja, a kiállított öltözékeknek nemcsak a divat változása a jellegzetessége: van bennük valami plusz, amitől kifejezetten budapestiek. Látható olyan műselyem ruha, amely az egykori óbudai Goldberger Textilgyárra emlékeztet, de megjelenik a Fővárosi Ruházati Bolt Vállalat Pique Dame márkájának egy darabja is. Európai szinten is kuriózumnak számított, hogy Budapesten 1944-tavaszán még születtek új modellek: ezt a pillanatot idézi meg az a lágy formájú, csapott vállú, rövidebb szoknyás ruha, amely akár Christian Dior „New Look” kollekciójának előfutáraként is értelmezhető.
Természetesen feltűnnek a legfontosabb hazai tervezők is: a magyaros modellek első számú alkotója, Tüdős Klára egy kreációja mellett a keleti blokk divatkirálynője, Rotschild Klára tervezte estélyi viselet – amely egy fogorvos feleségének megrendelésére készült –, és Ökrös Zsuzsa a Budapest Divatszalonban tervezett egyik ruhája is látható. A 2000-es évek határvonalat jelentenek a kiállítás koncepciójában, amely ettől kezdve már nem évek szerint szerveződik, hanem 23 kortárs hazai divattervező munkáját mutatja be. A ruhákon a város megannyi részlete – a Duna, az Erzsébet tér fái, a budai Vár, a Gresham-palota, a Margitsziget, a város felülnézeti térképe – elevenedik meg. A jövő divatját a környezettudatos megoldásokat, újrahasznosított anyagokat és etikus gyártási módszereket alkalmazó öltözékek jelenítik meg.
Nagymező utca, Fővárosi Operettszínház. Divatbemutató a Budapesti Divatközpont rendezésében, 1942. szeptember 20-án (Fotó: Fortepan/Bojár Sándor)
– A város arctalan tömegében az öltözködés a kommunikáció egyik kulcsfontosságú eszköze, egy személyes csatorna, hisz a ruhák rengeteg információt árulnak el viselőjük egyéniségéről, társadalmi státuszáról, anyagi lehetőségeiről. Másfelől a divat, a ruha egy univerzális nyelv, mely a korok és a társadalom változásait is képes megmutatni – fogalmaz Szatmári Judit Anna.
Az idő múlására reflektál a tárlatot népszerűsítő kampány is, melynek középpontjában a magyar divat három ismert modellje, Pataki Ági, Epres Panni és Axente Vanessa áll. A Divat & Város-kiállítás és a hozzá kapcsolódó katalógus címlaplányai Tombor Zoltán kampányfotóin jelennek meg. – Fontos volt számunkra, hogy velünk élő modellek legyenek a kiállítás arcai, mert a bemutatott ruhák sem halott tárgyak. Noha ma már nem hordja ezeket senki, mégis az életet reprezentálják, azokat az embereket, akik egykor viselték őket. Mind-mind élettörténetekről mesélnek.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2023/46. számában, a Budai Hang mellékletben jelent meg november 17-én.
