Június 3-án lesz öt éve, hogy meghalt Térey János. A költő 19 évesen költözött Debrecenből a fővárosba. Pestet hamar belakta, Budához sokáig gyanakodva viszonyult, negyvenes éveiben azonban már a korábban idegenkedve szemlélt Hegyvidéken lakott. A szomorú évforduló apropóján Térey és Buda viszonyát vizsgáljuk.
Tartok a hegyi emberektől. / Szomorú, de Buda népe kimarad / a legendáriumból, sosem lesznek ők a „célcsoportom”. Aztán: „Ráhajolok a budai koncra, jóllakom ingyen, / könnyű fröccsel öblítem le a zsíros falatot. / Elkaparom a maradékot, tudom, mi a kutyakötelesség. / Picit borsos a menü és geil a publikum, / gyerekszájtörténetekkel múlatják az időt a Mancika-ruhás vénlányok. / Mértékkel burkolok, és mielőtt fölpüffednék / a desszertektől, bizony Isten visszaküldöm / a mócsingos lávatálat a Remízben. / Aztán átverekszem magam urambátyámék sorfalán.” És még: „Megmondtam, nem óhajtok tagja lenni a keretnek. / Nem vagyok a duci házinyulatok, budaiak.” Az idézetek a Holmi 1998. áprilisi számában megjelent Budaiak című Térey-versből valók, és jól szemléltetik, hogyan viszonyult az akkor 28 éves szerző a „nyugati oldal”-hoz: puhány, langyos, izgalmakat nélkülöző helyként tekintett rá, melynek lakói „magas lovon” ülnek, duhajságuk pedig „hétvégi”, s mint ilyen, megmosolyogtató.
A szülővárosából a középiskola elvégzése után Budapestre költöző Térey ekkoriban még javában Pesten székelt: először, főiskolásként a Keleti pályaudvar közelében él („Liget-mellék, peremvidék, Csikágó” – Az Aréna úti február természetrajza), később Zugló („Pest mályvarózsa-illatú Budája” – Tizenöt éve Zugló), majd az Újlipótváros a lakhelye. Kávéját kezdetben szertartásosan a New Yorkban fogyasztotta („A pályaudvarról egyenesen a New York kávéházba sietett, ahol nem várta senki. Asztala szabad volt, kisimult arccal helyezkedett el törzshelyén, a Dohány utcai traktus legvégén, közvetlenül a karzatra vezető lépcső alján. Ejtőzött a füstben, ügyet sem vetve a mélyvízben bömbölő cigányzenére” – Termann merül), mulatni a pesti oldal szórakozóhelyeire járt („A Picasso zenés-táncos mulató, a mozgalmas hétvégék e kikerülhetetlen állomáshelye előtt nyugtalan varjak csüngenek a korláton: bebocsátást nem nyert, koromszín mezű éjszakázók” – Vesztegzár).
Budával szembeni gyanakvása csak fokozatosan enyhült. – A Térey szívéhez különösen közel álló író, Szomory Dezső, amellett, hogy „párizsi”, szintén ízig-vérig pesti, a Debrecenből fővárosba költöző szerző részben az ő nyomán kereste helyét eleinte Budapesten – mondja a Budai Hangnak Bazsányi Sándor irodalomtörténész. – Ez a „pestiség” fontos volt a topográfiai önelhelyezése szempontjából, a helyfoglalás mint hadművelet gyakori motívum a korai műveiben. Térey előszeretettel alkalmazott militáns retorikát az írásaiban, Pestre mint elsődleges „műveleti terep”-re hivatkozott. Ha úgy tetszik, először Pestet vette be, és ekkor még Buda volt az ellenséges övezet. A széles folyóval elválasztott két városrész, egyben két külön kulturális-társadalmi tér ideális terep volt az ilyen szembeállításhoz, ezt ügyesen kijátszotta több művében is, például a Paulusban, melynek hőse, Pál az Újlipótvárosban lakik, majd megismerkedik egy nagyétkű budai hölggyel, Ludovikával. A szerelmi kapcsolatuk feszültsége alkalmat teremt a két városrész szembeállítására is.
A költő idővel aztán, mondja Bazsányi Sándor, megengedőbb lett a Buda által kínált kulturális ajánlatokkal, hagyományokkal és életformákkal, a „Budán lakni világnézet” gondolatával szemben – Márai híres megállapítása mint afféle ironikus üzenet tűnik fel a 2000-es évek közepén született Asztalizene című dráma mottójaként. A kezdeti közeledés Budához később egy élhető, ám az iróniát nem nélkülöző budai életformává alakult.
– Szép logikai folyamatnak látom a poétikai térkép alakulását: először Pest került rá, aztán Óbuda – ebből a szempontból fontos mozzanat az Ultra című kötet, amelyben van egy Hadrianusnak ajánlott, hosszú vers, de a Protokoll című regény külügyminisztériumban dolgozó főhőse is egy Óbudán kialakuló, Duna-menti lakóparkban él –, innen pedig csak egy lépés a Svábhegyen játszódó A Legkisebb Jégkorszak – mondja Bazsányi.
Harmath Artemisz, Térey özvegye úgy látja, férje Buda-képének változása nem kis részben neki köszönhető. – Jánosnak mindig Pest volt a fontos, a „történések helye”, én viszont Budán laktam, nem is szívesen merészkedtem az akkori Moszkva, a mai Széll Kálmán térnél távolabbra – meséli az irodalomtörténész, aki 2009-ben ismerkedett meg Térey Jánossal. – Aztán idővel elkezdtünk Budára, sőt Buda környékén kirándulni járni. Először a buszmegállótól csak tíz métert mentünk be az ösvényen, a következő alkalommal már végiggyalogoltuk, aztán János nemsokára nagy kiránduló lett, már egyedül is szívesen eljárt. Mindig zakóban, leszámítva a legmelegebb napokat.
A túrázás közben az erdő, a természet ugyanolyan olthatatlan kíváncsisággal szemlélt, feltérképezendő, meghódítandó közeg volt az író számára, mint az urbánusabb vidék: mindig vitte magával füzetét, folyamatosan jegyzetelt.
– Hiába volt alföldi, a dombok, a hegyek közelebb álltak hozzá lelkileg – meséli Harmath Artemisz. – Később aztán a vulkánok kezdték érdekelni, amiből adódott a magyarországi tanúhegyek iránti vonzalom, megszerette, bejárta a Badacsonyt, és magába szívta, megismerte a tájat, az ott élőket, a táj lelkét. A Normafát, amelyhez közel laktunk, idővel kinőtte, de a Svábhegyet, a kerületet keresztül-kasul bejárta.
Az irodalmár és barát Bazsányi szerint Térey János poétikai alkatából adódott, hogy éljen bár a folyó bal vagy jobb partján, ugyanúgy belakja szűkebb környezetét. S bár mindig szüksége volt egyfajta kívülállásra, és állandóan analitikus igénnyel, külső, kihegyezett nézőpontból tekintett a világra, az Asztalizene ironikus, távolságtartó nézőpontjától eljutott odáig, hogy a Svábhegyet valóban otthonának érezte. A hegy ráadásul fölöttébb hibrid szerkezetű városrész őslakosokkal, beköltözőkkel, újgazdagokkal, amelynek elemző feldolgozása kiváló terepként működött Téreynek nemcsak magánemberként, de íróként, költőként is.
– Ez a városrész ráadásul igencsak súlyos múlttal terhelt, amely múltat az utóbbi időben többen kezdtek feldolgozni, a történészek közül például Ungváry Krisztián, de szépírók is szép számmal, elég Zoltán Gábort említeni, aki a kerületi nyilasok sötét dolgairól tudósít műveiben – magyarázza az irodalomtudós. – János utolsó, már a halála után napvilágot látott, Nagy tervekkel jöttem Rosmersholmba című kötetében Zoltán Gábornak ajánlja a Vendéglő a Zöld Vadászhoz című írást, amely egy nyilasok, majd oroszok birtokolta kerületi vendéglőről és annak tulajdonosáról szól. Az a fajta genealógia, vagy szépirodalmi archeológia, amely évtizedekkel korábban Mészöly Miklós Filmjével indult, felidézve a Csaba utca és környéke olykor ugyancsak sötét történelmét, többek között ezekben a művekben nyer folytatást, ehhez a múltfeldolgozó hagyományhoz csatlakozik Térey János is.
Ennek a múltfeldolgozásnak egyik legsikerültebb darabja az Átkelés Budapesten kötet Aki élő, zajjal jár című darabja, mely a Karthauzi utca 4. szám alatti egykori Majestic Szállóban játszódik. Az azóta átalakított, lakásokra darabolt, „sunyi alkóvokkal” elcsúfított épületbe, melyben a háború utáni évtizedek az „aranykort bádogidőre” cserélték, ifjú pár költözik, akiket megkísért az egykor a Gestapo által használt ingatlan múltja. „Ott laknak, ahová más kirándulni jár, / Növényi környezetben: őskori / Kovakőbánya, kénes források fölött, / Vaddisznódagonyás őserdő helyén, / Lekopasztott szőlőhegyen. Meredek, / »Húszfokos« a lejtő, jelzi a tábla. / Favázas, hazafias stílusú villák között indulnak fölfelé / Cukrászdázni a rangos régiségbe, / Fényűző, krémes, hegyi létükben” – adja költői, egyben építészi-urbanisztikai igényű leírását a helynek Térey, hogy aztán mesterien bontsa ki a történelmi tragédiát, míg a fiatal beköltözőknek nem marad más hátra, mint „Téglánként átvizsgálni a házat: gót betű van-e még? / Falfehér arccal menekülni a lépcsőn föl, / Le a parkhoz. Világítanak / A megálló műtőfényű gömblámpái.”
A fogas megállóinak – aki járt már arra sötétedéskor, tudja: csakugyan műtőfényű – gömblámpáit Térey János és felesége, valamint két gyermekük is láthatta eleget. Harmath Artemisz meséli, hogy sokat barangoltak a hegyen, egyik kedvenc menedékük a Zugligetben, az 58-as villamos egykori végállomásának épületében működő kisvendéglő volt. – Ez volt az utolsó fontos helyszínünk – meséli az özvegy. – Az utolsó délutánon is ott voltunk, megültük anyukám születésnapját, fényképünk is van róla, János az ezt követő hajnalon halt meg. Volt ott egy csomó macska, János nagyon szerette, név szerint ismerte mindet. Zaklatott idegeink gyakran simultak ki itt.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2024/20. számában jelent meg május 17-én.
