Sokáig úgy tűnt, hogy a 2020-ban oldódhat a magyar–ukrán viszonyt immár három éve meghatározó feszültség. Orbán Viktor és Volodimir Zelenszkij csúcstalálkozóját azonban elsodorta a mára az új hatalmat is túszul ejtő nacionalizmus. A kilátástalannak tűnő helyzet legnagyobb áldozata az enélkül is nehéz sorsú kárpátaljai magyar kisebbség
A sokak által várt enyhülés helyett az év végére újabb szintet lépett a kárpátaljai magyar kisebbség megfélemlítése. Már nemcsak a szélsőséges nacionalista szervezetek tartják rettegésben a magyarságot, hanem az ukrán állam részéről is megerősödött a rájuk nehezedő nyomás. Hazaárulás gyanújával indított büntetőeljárást az Ukrán Biztonsági Szolgálat (SZBU) Szürte település magyar képviselői ellen, mert a felesketésük alkalmával az ukrán után elénekelték a magyar himnuszt is. Az éneklés miatt az elnök pártjának két parlamenti képviselője fordult a hatóságokhoz.
A szürtei képviselők ellen indított eljárás egybeesik az SZBU razziájával, amelynek során állambiztonság csuklyás kommandósai jelentek meg a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ) irodáiban, Brenzovics László elnök ungvári házánál, a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskolánál Beregszászban és az Egán Ede Kárpátaljai Gazdaságfejlesztési Központ Jótékonysági Alapítványánál is.
A kommandósok a különböző korrupciós vádak igazolásához, valamint „az ország területi egységének megbontására és a határok erőszakos megváltoztatására irányuló tevékenységhez” kerestek bizonyítékokat. Ezt követően felkerült a Mirotvorec Ukrajna ellenségeit nyilvántartó feketelistájára Bocskor Andrea kárpátaljai származású fideszes EP-képviselő is.
Az olyan „elemzések” pedig már meg sem lepnek senkit, mint az ungvári író, újságíró Olekszandr Havros írása. Ráadásul a magyarellenes megnyilvánulásairól ismert szerző kirohanásait az az amerikai fenntartású, ukrán Szabadság Rádió tudósítójaként teszi, így kárpátaljaiként hitelesnek tűnhet a régiót nem ismerők szemében.
Év végi eszmefuttatásában például azt vetette fel, hogy Ukrajnának törvényben kellene korlátoznia a kárpátaljai magyarok nemzetiségi jogait. A szerző szerint a magyarok maguk provokálják a feszültséget, időről időre átlépve a vörös vonalakat, ahogy ezt az országból kitiltott vezető magyarországi állami tisztségviselők tették, amikor a helyhatósági választásokon a KMKSZ és Beregszász polgármesterjelöltje mellett agitáltak. Havros az ukrán propaganda legfőbb vádját sulykolja, amikor azt mondja, hogy Magyarország úgy viszonyul Kárpátaljához, mint örökbirtokához.
Szerinte a határ menti területeken lényegében információs, pénzügyi, politikai struktúrák egész hálózata van kialakulóban az Ukrajnával szemben agresszivitást mutató szomszédos Magyarország támogatásával. Az ungvári újságíró jelentős kárt okoz a kétoldalú kapcsolatoknak, hiszen azt próbálja tudatosítani az ukrán közvéleményben, hogy a magyaroknak semmi nem elég, és Ukrajnának meg kell megvédeni magát Magyarországgal szemben.
A közismerten magyarellenes Havros megnyilvánulásait nem is lenne érdemes megemlíteni, ha nem esne ez egybe az állambiztonság fellépéseivel. Mert egyre inkább úgy tűnik, hogy a nagy reményekkel várt Volodimir Zelen szkij is a minden sarokban szeparatizmust látó nacionalizmus túszává vált. Beszippantotta az ukrán rögvalóság, és a politikai túlélés érdekében folytatódik az ellenségképek építése.
Az első számú ellenségnek továbbra is az oroszokat tartják, ám szép lassan felnő melléjük a kárpátaljai magyar kisebbség. A magyarellenesség belesimul abba az elmúlt hat évben kirajzolódott összképbe, amelyben a szebb jövőt, jobb életet, európai integrációt akaró kulturált hangokat elnyomta az erőszakkal párosuló, hangos és durva nacionalizmus. Az ukránosítás, a kirekesztés és sajnos az erőszak is normává vált Ukrajnában.
A mai Ukrajna egyik arca lett a náci jelképekkel és fegyverrel masírozó Azov és Dnyipro zászlóalj, amelyet a náci felhangú ideológiával együtt az állam is teljes erővel támogatott. Az akkor kiengedett szellemet láthatóan nehéz visszatuszkolni abba a bizonyos palackba. Sokan nem is akarják. Már csak azért sem, mert jól jönnek ezek a nacionalisták az ellenségkép építéséhez.
Így aztán már a kárpátaljai magyarság gondjairól és a két ország megromlott viszonyának javításáról sincs nagyon kivel tárgyalni. Kijev ugyanis épp arról nem akar beszélni, ami a fő probléma: a kisebbségek jogfosztását szentesítő oktatási és nyelvtörvény továbbra is tabu. Zelenszkij akkor nem nyúlt hozzá, amikor erős felhatalmazással megtehette volna, míg mára annyira megcsappant a támogatottsága, hogy ha akarná, sem tudná megtenni. Pedig még most is lenne kiskapu, így a krími tatárokhoz hasonlóan a kárpátaljai magyarság elismerése őshonosként. Ami nem mellesleg meg is felel a valóságnak. Persze, a nacionalisták ebben is a szeparatizmus támogatását látnák.
Az európai értékek így továbbra is csak lózungok maradnak, a magyar kormánynak pedig nincs sok eszköz a kezében. Ukrajna euroatlanti integrációjának a blokkolása persze érzékenyen érinti Kijevet, ám idegesíti az Egyesült Államokat is. Tisztában vannak ezzel Kijevben is, és Joe Biden győzelme az ukrán pozíciókat erősíti. Az Európai Uniót eközben a kisebbségi kérdések nem nagyon hozzák lázba, ráadásul már belefáradt az egész ukrán válságba.
A többi érintett ország sem túl hangos a kérdésben. Részben azért, mert az oktatási infrastruktúra nem épült ki annyira, mint a magyarok esetében, így kevesebbet vesztettek. A bolgárok és egy-egy esetben a románok még kiállnak az ukrán jogsértésekkel szemben az európai porondon, ám például a lengyelek számára fontosabbak a geopolitikai érdekek.
Így aztán a magyar–ukrán viszonyban marad a patthelyzet, amelynek a valódi áldozata éppen a kárpátaljai magyar kisebbség. Ezért a kemény kiállás mellett érdemes lenne talán jobban figyelni mind a kárpátaljaiaknak, mind Budapestnek az ukrán érzékenységre is. Feleslegesen nincs értelme hergelni az amúgy is mindenre ugró ukránokat, okot pedig nem szabad adni a fellépésre. Nem erősíti a magyar pozíciókat az sem, hogy folyamatosan Kijev a kezdeményező, és az ukránok legtöbbször agresszív lépéseire kell reagálni.
Persze, egyáltalán nem biztos, hogy mindez a jelenlegi helyzetben kimozdíthatja a holtpontról a magyar-ukrán viszonyt, de egy próbát az integráció blokkolásával párhuzamosan azért megér. Vállalhatatlan kompromisszumba három év kemény kiállás után nem szabad belemenni, a közeledés lehetőségeit azonban keresni kell. Hiszen lassan arra is figyelni kell, hogy legalább a párbeszéd fennmaradjon a két ország között. Hogy miért? Mert Zelenszkij közben már arról beszél, hogy ő kilépne a minszki folyamatból, és a lakosság esetleges mozgósítása is téma. Veszélyes közeg, amely immár nemcsak a kárpátaljai magyarságot, hanem Magyarország biztonságát is érinti.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar 2021/1. számában jelent meg január 1-jén.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2021/1. számban? Itt megnézheti!
