Valamikor az 1990-es évek közepe felé egy télen éppen Erdélybe utaztam. Ez akkoriban komolyabb mutatvány volt, mint mostanában: a távolsági busz, amelybe hogy-hogy nem visszaszivárgott a kipufogógázból is valamennyi, hosszan állt a határon a nem éppen kedves román vámosoktól feltartóztatva. Aztán persze átjutottunk, de mindjárt meg is álltunk. Bors után egy parkolóban kedvezményesen lehetett lejt váltani; akkoriban szerették kint a forintot. Amikor visszamentünk a büdös buszba, egy velünk utazó társaság arra kérte a sofőrt, hogy ne induljunk még, viszont csukja be az ajtót, hogy semmi se hallatszódjon ki. Amikor már biztonságosan elszigeteltük magunkat a külvilágtól, a csoport tagjai először elénekelték a Himnuszt, majd egy belevaló revíziós nótát a refrénnel: „Visszavesszük Erdélyt a bocskoros oláhtól, éljen a Nagy-Magyarország”.
Az oláhok, hála a jól záródó ajtónak, daloló utastársaink kockázatmentes nekigyürkőzésének, nem értesültek a visszavételi szándékról; ellenkező esetben akár kellemetlenkedhettek is volna – a maguk szempontjából nyilván jogosan. A dalt annak ellenére sem ismertem, hogy valamikor a Kádár-korszak hanyatlásának idején az általános iskolában kézről kézre járt egy kazetta cizelláltabb revíziós énekekkel. (Állítólag ausztráliai magyarok énekeltek rajta.) Nem szerepelt abban a válogatásban sem, amely eredeti, kattogó-zúgó felvételekkel az ezredforduló táján tette közismertté a Horthy-korszak irredenta nótáit. Volt ugyan köztük jobb és rosszabb minőségű, de ezek már akkoriban sem önmagukért szóltak, sokkal inkább a két háború közti múlt atmoszférájáról libbentették fel a függönyt a kíváncsiskodók előtt. Ebben állt bájuk, különlegességük. Hogy tartós revíziós vágyat ültetett vagy éppen gerjesztett volna bárkiben, az nehezen lenne hihető. Ha pedig igen, hát lelke rajta.
Amikor híre jött, hogy modern átdolgozásban nemrégiben cédé született ezekből, a két háború közti idők kedveltebb slágerei jutottak eszembe, amelyeket ha szeretünk, akkor nyilván eredeti változatában szeretjük. Idézzük csak fel, hogy hangzik a Meseautó, a Pá, kis aranyom, pá, az Aki él és mozog az swinget jár mai színészek, énekesek kisujjeltartásos vagy éppen lelkes előadásában? Hát bizony falsul. Minden igyekezetük ellenére is. Még a Budapest Bár zeneileg hiteles próbálkozásai is megbicsaklottak olykor a karikírozott modorosságon. És a Karády-slágerek? Meghalnak Karády Katalin hangja nélkül.
A Lesz, lesz, lesz címmel most megjelent revizionista dalokból álló cédéválogatás sajnos ugyanennyit nyújt. Utánérzést. Elhangzik az Igazságot Magyarországnak (Varga Miklós), az Erdély induló (Kalapács József), a Bácska induló (Heit Lóránd), a Kis Komárom, nagy Komárom (Szacsvay László), a Legyen úgy, mint régen volt (Kautzky Armand) és még számos dal, többnyire a mai, szakmányban gyártott musicalek modorában, csilingelve, szenvelegve, elnyújtottan vagy némi álkeménységgel. Az eredetit helyettesíteni, pótolni természetesen ezúttal sem lehetett. Valószínűleg, mert ezek a dalok visszavonhatatlanul egy történelmi korszak részei és egyben illusztrációi. Ha kiragadjuk őket a múltból, légüres térbe kerülnek.
Lesz, lesz, lesz – A legszebb 12 magyar irredenta dal. A Trianon Múzeum kiadványa. 3620 Ft
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/49. számában december 2-án.
