Üknagymamám termete alacsony, arca ovális volt, jobb szeme felett forradás. Mindezeket nem rokontól, és nem is fotó alapján tudom, bár egy részüket képeken is láthatom. Az információk ellenben egy hivatalos iratról származnak, méghozzá a losonci menekülttáborból. Igaz, a papíron szereplő megnevezés ennél rémisztőbb: „menekültek munkatábora”. Ükmamám, Keil Miklósné Gelcz Éva saját elhatározásból menekült Aradról a II. világháború idején. Az irat szerint 1942. november 13-án érkezett Losoncra, és még aznap kapott is tífusz elleni oltást.
Keil Miklósné Gelcz Éva adatlapja (Fotó: A szerző családi archívuma)
Az interneten találni hasonló, a losonci táborban kiállított dokumentumokat. Míg ükmamám Aradról érkezett, addig akad olyan is, aki Temesvárról. Losonc a trianoni békeszerződéssel került Csehszlovákiához. Az 1938-as első bécsi döntést követően aztán visszacsatolták Magyarországhoz, amit a helyi magyarok üdvrivalgással, a csehszlovák állam pedig jelentős ellenérzéssel fogadott. A Losoncon működő internálótáborba azok az erdélyi magyarok kerültek, akik átszöktek a zöldhatáron. A felvidéki politikus, Duray Miklós is Losoncon született 1945-ben, miután apját ugyanott, szlovák felügyelet alatt működő internálótáborba vitték. „Akadt egy »cservenoarmijec«, aki megakadályozhatta volna a megszületésemet, de anyám olyan erővel kiáltott rá, hogy egyből letette a fegyvert. Sietnem kellett a világra. Szülőanyám hogyan hordhatott volna áldott állapotban ebédet és vacsorát az internálótáborba apámnak, akit magyarként meg egyéb okok miatt tartottak fogva?” – emlékezett Duray 2014-ben a Napút folyóiratban.
Ükmamám viszont nem maradt ott sokáig, még egy hónapot sem töltött Losoncon. Egy másik dokumentum szerint ugyanis 1942. december 3-án összeírásra jelentkezett a Győri Kapitányságon. Gelcz Éva akkor már tíz éve özvegy volt, életben maradt két lánya 1911-ben és 1914-ben születtek. (Két fiú elhunyt gyerekhalálozásban.) 1879-es születésű ükmamám tehát már 63 volt, amikor menekülnie kellett. Abban az időben ez a mainál is kevésbé számított fiatalkornak, de innentől számítva 28 évig élt még, 1970. október 13-án halt meg Kaposváron.
Nem egyedül döntött a menekülés mellett, de külön-külön érkeztek: dédmamám nővére és férje előbb érkeztek Magyarországra, de tovább is mentek Ausztriáig, majd ott telepedtek le. A családi születési helyszíneken jól látszódnak a kényszerű menekülés, majd továbbtelepülés stációi. Dédmamám fia 1939-ben még Aradon született, nagymamám viszont 1944-ben már Győrben. Dédapámat 1948 körül helyezték át Kaposvárra, aminek következménye, hogy én máig itt tudom meglátogatni számos rokonomat. Gelcz Éva is itt halt meg 91 éves korában, húsz évvel azelőtt, hogy megszülettem volna.
Keil Miklósné Gelcz Éva igazolványa (Fotó: A szerző családi archívuma)
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2024/1. számában, az Időgép mellékletben jelent meg január 5-én.
