Bár a kínai gazdaság már évek óta komoly problémákkal küzd, az idei évben ezek már a mindennapi is életben tapinthatóvá váltak: a fiatalkori munkanélküliség tömegessé vált, a fogyasztás padlót fogott, miközben a sztrájkok száma meredeken nő. Ugyan a „tökéletes vihar” talán még elkerülhető, ehhez a kínai vezetés aktív élénkítő politikájára lesz szükség, miközben kérdés, hogy a valódi szándék erre megvan-e. Ezzel párhuzamosan a befektetők tűkön ülnek, és a valódi bejelentésekhez mérten már-már irracionális módon a kínai tőzsde szárnyalni kezdett.
Egy csoda vége?
Természetesen már a 2000-es évek elején is világos volt, hogy az akár évi 13-15%-os éves kínai gazdasági növekedés örökké nem fenntartható, hiszen ahogy a bázisérték nő, úgy minden ország gazdasága lassulni kezd. A Hszi Csin-ping kínai államelnök által „új normának” nevezett 5%-os növekedés ettől már igen messze van, persze ez a szám Európában vagy éppen Észak-Amerikában még mindig irigylésre méltó. Ugyanakkor a kérdés egyre gyakrabban felmerül, hogy vajon hihetünk-e a hivatalos adatsoroknak.
Ide tartozik például, hogy a tavalyi évben a 25 év alattiak közt országosan akár 21%-os munkanélküliség is tapasztalható volt – a belsőbb, vidéki területeken ez a szám a 40-50%-ot is elérte – mígnem a kínai statisztikai hivatal átmenetileg felfüggesztette az adatközlést. Az „új módszertan” által közölt érték viszont mindössze 15% lett, bár a ráta azóta ez alapján is elkezdte újfent megközelíteni a 20%-ot. A nagyságrendeket jól szemlélteti, hogy évi 11-12 millió diák végez a kínai egyetemeken, akik egyre nehezebben helyezkednek el.
Ezzel párhuzamosan a kínai gazdaság 0% körüli inflációval, azaz már-már deflációval küzd, ami egyértelműen az alacsony fogyasztás jele. Bár a kínai háztartások a pandémiát követően általánosan is óvatosabbá váltak – erről lásd alább – a probléma okai strukturálisak is egyben. Miközben ugyanis Európában a GDP körülbelül 60-70%-a kerül fogyasztásra, az ázsiai országban ez a szám a 40%-ot sem éri el. Ez a fajta egyensúlytalanság – azaz a befektetések mellett eltörpülő fogyasztás – ugyanakkor régi keletű, és sokáig a kínai recept „titka” volt.
A kínai gazdaság viszont mára elért egy szintet, amikor egyre kevésbébb van lehetőség az exportbevételek növelésére. Kína lényegében mindent vitt: Délkelet-Ázsia, Dél-Amerika vagy éppen a Közel-Kelet legtöbb államának a legnagyobb kereskedelmi partnere az ázsiai ország, a helyi piacokat elárasztották a nyugatinál olcsóbb, ugyanakkor mégis megbízható kínai ipar termékei. A jelenség viszont egyre több helyen tematizálja a politikai életet is – az EU-ban nemrég fogadták el a kínai autókat sújtó akár 35%-os különadót, Amerikában szintén mindkét jelölt újabb vámok kivetésével kampányol, és csak idő kérdése, hogy a fejlődő országok mikor állnak be a sorba.
Bár az erős kínai exporttevékenység bizonyos fokig húzza magával a GDP-t, ez a már említett egyensúlytalanságok miatt nem jelent magasabb életszínvonalat a munkavállalók és háztartások számára. A kínai modell ugyanis a kapacitások államilag támogatott kiépítéséről szól – a gyártócégek kedvezményesen építkezhetnek, nyomott áron kapják az áramot és a nyersanyagokat, és minimálisan kell csak hozzájárulniuk a szociális rendszer fenntartásához. Ezek hiányában viszont a kínai cégek a külföldi versenyképességük egy jelentős részét elveszítenék. Leegyszerűsítve úgy is mondhatjuk, hogy az ipari szektor a szolgáltatószektor terhére prosperál, miközben utóbbi lenne képest a kvalifikált fiatal munkaerő felszívására. (Egy idő után persze egy-egy iparág komolyabb állami támogatások nélkül is megállhat a lábán a méretgazdaságosság miatt – erre jó példa a kínai elektromosautó értéklánc, ahol a lítiumbányáktól kezdve a lítiumfeldolgozáson át az akkumulátorgyártásig bezárólag Kínában összpontosulnak a kapacitások. Erről lásd részletesebben a CATL-ről szóló cikkünket.)
A modell fenntarthatlanságát a növekvő sztrájkok is mutatják, melyek már a leginkább fejlett partmenti Kínát is elérték. Ezek száma már 2023-ban rég nem látott szintet ért el, ráadásul 2024 első felében 18%-al több demonstráció volt a tavalyi év ugyanezen időszakához képest. Nemrég például egy, a shenzen-i tőzsdén jegyzett, napelemeket gyártó cégnél került sort nagyobb megmozdulásokra, mely képtelenné vált a bérek kifizetésére. De hasonlóan nagy publicitást kapott egy Jiangsu tartománybeli cipőgyár esete – ami egyébként ismert nyugati márkák beszállítója – ahol 1000 munkás lépett sztrájkba az elmaradt végkielégítésük miatt, ugyanis a cég Indonéziába tervezte kiszervezni a tevékenységét.
Kutyaszorítóban
A sztárjkokra és a fiatalok elégedetlenségére – különösen az 1989-es Tiananmen téri megmozdulások óta – kifejezetten kényes Kínai Kommunista Párt (KKP) a jelek szerint szintén kritikusnak látja a helyzetet. Ezt húzza alá, hogy a párt nyári plenáris ülésének, illetve a politikai bizottság ezt követő találkozóinak is a gazdaság állapota volt az elsődleges témája.
Bár a nyugati közgazdászok egyértelműen a fogyasztás növelését és az ezt támogató állami transzeferek – beteg- és nyugdíjbiztosítás, munkanélküli-segélyek – kiterjesztését látják megoldásnak, kínai szakmai körökön belül az ipari szektor további támogatása is komoly támogatottsággal bír. Ez lényegében a 2008-as recept megismétlése lenne, amikor a kínai kormány példátlan méretű, félbillió dolláros stimulust fogadott el. Ennek viszont jelentős része az építőiparban lett felhasználva, gyors ingatlanáremelkedést okozva. Az ingatlanlufi lényegében több mint tíz évig, egészen a pandémiás évekig nőtt, annak kipukkanása viszont az alacsony lakossági fogyasztás fő eredője lett, miután a kínai háztartások vagyonának 62%-a ingatlanokból állt (ez egyébként világszinten rekord volt).
A fogyasztás állami támogatása kapcsán viszont a KKP részéről egyfajta averzió szintén megfigyelhető. A kínai ipari komplexum ma a legnagyobb a világon, a termelőágazatokon belül Kína sokszor egymaga többet termel (pl. napelemek), mint a világ többi része együttvéve. Azt is fontos hozzátenni, hogy az állami vállalatoknak az értékláncokban megkerülhetetlen szerepe, illetve a direkt állami és önkormányzati szubvenciók miatt az ipari cégek adott esetben sokkal könnyebben irányíthatóak. Bár az olyan óriáscégek, mint a CATL, a Huawei vagy éppen a BYD papíron függetlenek, több jel arra utal, hogy azok vezetői stratégiai döntéseiket a KKP-vel egyeztetve hozzák meg.
Kétségtelen, hogy ez a fajta hatalmi monopólium legalább részben leépülne a viszonylag független szolgáltatószektor megerősödése mellett, miközben a kínai ipari monopóliumok fenntartása is nehézkesebbé válna. A kínai „Szilikon-völgy” cégei – úgymint az Alibaba, Tencent és Baidu – vagy éppen a technológiai startupokba fektető kockázatitőke-cégek ellen már eleve több éve egy adminisztratív lejárató kampány folyik. Bár a serpenyő egyik felében a szemmel látható megmozdulások és sztrájkok vannak, a szabadon vállalkozó, civil társadalomra a KKP szintén mint potenciális veszélyforrásra tekint. A kérdés akár úgy is feltehető, hogy a fő prioritás a társadalmi jólét növelése, avagy a nagyobb külpolitikai mozgástér és hatékonyabb nagyhatalmi érdekérvényesítés, melynek rövidtávon egy központosított, döntően ipari-katonai termelésre való berendezkedés mindenképpen jobban kedvez.
Talán pont a fent vázolt dilemma miatt a kínai vezetés egyelőre kifejezetten visszafogott volt, és az élénkítőcsomag – a kamatvágáson túl – az eddigi hírek szerint mindössze 150-300 milliárd dolláros nagysángrendben mozog. Bár ez is hatalmas összeg, a 2008-as csomag kevesebb mint feléről van szó, viszont azóta a kínai gazdaság mérete három-négyszer nagyobb lett. És azt is érdemes a kontextus kedvéért megemlíteni, hogy az elmúlt években a kínai ingatlanszektor legalább 10 billió (!) dolláros értékcsökkenést szenvedett el. Az ingatlanpiac stabilizálása nélkül viszont nem valószínű, hogy visszatérne a lakosság fogyasztási kedve.
Egy másik csapásirány a városokban tartózkodási engedéllyel (hukou) nem rendelkező „migráns” munkások lakásvásárlásának engedélyezése lehet, bár a társadalmi feszültségek kockázata itt is magas. Ezek az emberek ugyanis innentől kezdve jogosulttá válnának a sokkal bőkezűbb nagyvárosi szociális juttatásokra, míg gyerekeik hosszú távon szintén be fognak lépni a már most is szűkös munkaerőpiacra.
Kínai rulett
A csekély kézzelfogható információ ellenére mindössze az élénkítőcsomag emlegetése már elég volt ahhoz, hogy egy masszív tőkebeáramlást eredményezzen a kínai tőzsdékre. A nyugati befektetési alapok mintha már elkönyvelték volna, hogy a 2008-ashoz hasonló bejelentések várhatóak, így a többéves tőkekimentés után mintha újra felfedezték volna az országot. Persze az is tény, hogy az ingatlanárak mellett a kínai részvényindexek is jelentősen, 45%-al estek 2021 óta, egy hasonló indiai és kínai cég értékelése közt akár kétszeres szorzó is lehetett előbbi javára, így okkal tűnhetett csábítóan olcsónak a piac. A hirtelen optimizmus miatt pár hét alatt 30-40%-al emelkedtek a nagyobb részvények.
Az első felocsúdásra október 8-án került sor, amikor a Politikai Bizottság újabb nyilatkozata továbbra is adós maradt a konkrétumokkal, ráadásul kiderült, a hatóságok korlátozzák a kínai kisbefektetők hozzáférését a részvényekhez. A válasz a hongkongi tőzsdén egy nap alatt 10%-os esés lett, a legnagyobb 2008 óta.
Bármi is lesz az élénkítőcsomag sorsa, az események rávilagítanak a kínai tőkepiacok rendkívül volatilis és vadnyugati jellegére is. Egyesek szerint az emelkedés félig-meddig mesterségesen kreaált volt, és elsősorban arra volt jó, hogy a kínai tőzsdék illetve a jüan esésére fogadó (azokat shortoló) nyugati alapokat kiárazzák, amivel végső soron a kínai vezetés bár csak átmenetileg is, de időt nyert.
A kínai gazdasággal foglalkozó sorozat korábbi részei:
„Kínai 2008”: 2008-as globális gazdasági válság, illetve a 2016-os és ‘23-as kínai tőke- és ingatlanpiaci turbulenciák összefüggései
„Valutaháború, kriptó és arany” - a 2023/24-es kínai-japán valutaháború, a jüan folyamatos leértékelődése illetve az ezzel és a gazdasági lassulással összefüggő tőkekimentés Kínából
A Kelet-Ázsia Fgyelő elemezéseit mostantól a Magyar Hang oldalán is olvashatja, a blog további cikkeit pedig a Substacken olvashatja!
