Ha az ember útra kel, mindenféle véleménnyel találkozik. A napokban Németországban egy érdeklődő polgár kérdőre vont: vajon Magyarországon a kormánykritikus sajtó meghallgatja-e a fideszes politikusokat is egy-egy téma kapcsán? Megjelenítjük-e a kormány véleményét?
Azt feleltem, hogy ez meglehetősen nehéz. Túl azon, hogy szorgalmasan közöljük a kormánypárti nyilatkozatokat, bármi is legyen azok tartalma – hiszen hírértékű, ha egy vezető politikus vagy egy állami szerv megnyilvánul – igencsak reménytelen a helyzet, ha kérdés merül fel. A sajtómegkereséseinkre ritkán kapunk választ, és a politikusok vagy nem állnak a kérdések elébe, vagy nem arra felelnek. Elég nehéz például egy tanári bérekről szóló cikkben mit kezdeni olyanféle "érvekkel", mint hogy a szakszervezetek, amelyek mindenhol a világon a magasabb bérekért kardoskodnak, meg akarják buktatni a kormányt. Lássuk be: ez nem sokat árul el arról, hogy gondolkodik egy kormány az oktatásról.
Elmeséltem, hogy írásban elküldött kérdéseinkre legtöbbször sem a kért információ, sem érdemi politikusi nyilatkozat nem érkezik. Így aztán odaírjuk a cikkek végére, hogy az illetékes állami szerv vagy politikai döntéshozó nem reagált. Némi rosszkedvvel tettem hozzá: ez elég unalmas és értelmetlennek tűnő játék. Beszélgetőpartnerem meglepetésemre mégis örült a válasznak. Azt mondta: jó hír, hogy megkérdezzük őket, sőt, ezt bele is írjuk a cikkbe. Ha nem válaszolnak, az már őket minősíti, és az olvasók is ennek megfelelően árazhatják be a politikusokat.
Kár, hogy a magyar közönség jelentős része úgy véli: a politikusoknak a kellemetlen kérdésekre nem kell válaszolni, hiszen ezeket csak az "ellenség" teheti fel, és persze véletlenül sem azért, mert a kérdezett problémák léteznek. A kormányközeli média úgy szabadítja meg a közönségét a demokratikus közélet eme dilemmájától, hogy a felmerülő kérdések legnagyobb részének a létezéséről sem értesíti a nagyérdeműt.
Azt sem lehet állítani, hogy Bayer Zsolt műsorvezetőként megszorongatta volna Orbán Balázst, a miniszterelnök politikai igazgatóját. Az Orbánt ért kritikákat Kövér László egykori "köteles beszédének" visszhangjához hasonlította, majd mégis azzal fordult a politikushoz: három percet ad neki, hogy elmagyarázza, "mit mondott és mit akart mondani" Ukrajnával és 1956-tal kapcsolatban. Az sem lett volna meglepő, ha Bayer Zsolt eltekint ettől a kérdéstől. Sőt, inkább az tűnhet meglepőnek, hogy nem tekintett el tőle. Előfordulhat, hogy Orbán Balázs mondatai kapcsán a kormánypárti nyilvánosságban megképződött az a gondolat, hogy alkalomadtán a fideszes politikusoknak is illik elszámolni a nyilatkozataikkal, és ha nem reagálnak érdemben, vagy nem tudnak összefüggő és legalább minimálisan hitelesnek tűnő magyarázatot adni, az őket minősíti.
Bayer Zsolt műsorában Orbán Balázs azt közölte, hogy "nem szeretne az üggyel foglalkozni" majd a kijelentéseit ért kritikák kapcsán háborúpárti támadásokról beszélt, végül arról, szerinte bármikor be lehetett volna fejezni a háborút – és ismét semmit arról, hogy milyen áron. Mintha ez teljesen mindegy lenne a szuverén Ukrajnának és a szuverén Magyarországnak is. Az más kérdés, hogy Orbán Balázs meg tudta volna-e magyarázni a kijelentéseit anélkül, hogy lerombolja a Fidesz eredeti identitásának megmaradt elemeit, vagy a pártja külpolitikai koncepcióját. Minden esetre nem tisztelte meg a nézőket azzal, hogy megpróbálja.
Mivel különösebb firtatásra Bayer Zsolttól nem számíthatott, úgy is nézhetjük a dolgot: Orbán Balázs lehetőséget kapott, hogy saját magát minősítse, és a válasza alapján a közönség árazza be őt: olyan politikusnak látja-e, aki jótáll a saját szavaiért, akkor is, ha a miniszterelnök megdorgálja, és akkor is, ha nem, akkor is, ha elnézést kell kérnie utólag miattuk, és akkor is, ha nem, – vagy nem ilyennek tartja. Ő pedig gyakorlatilag üresen hagyta ezt a három percet. A közönségnek kell eldöntenie, hogy megelégszik-e ezzel a magyarázattal.
