Olvasom a 444-hu-n, hogy indexre tehetik az orosz könyvtárakban Ljudmila Ulickaja műveit, mint külföldi ügynökét. Aki olvasta Ulickaja műveit, az persze tudhatja, hogy kiváló író. De egy diktatúrában ez mindegy. Van rajta kívül más szerző is, aki felkerült a listára, de olyan is, aki nem. Ki tudja, milyen alapon – egy diktatúrában ez is mindegy. A törvényjavaslat egyik benyújtója, Jelena Drapeko, a Kulturális Bizottság alelnöke szerint az ilyen könyveket speciális tárolóba kellene helyezni, mint a szovjet időkben, amikor csak kevesek férhettek hozzá a politikailag veszélyesnek tartott irodalomhoz. Végül is gyümölcsöző korszak volt, érdemes hozzá visszanyúlni, nem igaz?
Oroszországban meg is teszik: már továbbfejlesztették a Magyarországon egyelőre lárvaállapotban létező külföldi ügynöközést. Nem kell többé külföldi támogatás ahhoz, hogy a hatóságok bárkit külföldi ügynöknek nyilvánítsanak. Megtehetik arra való hivatkozással, hogy „külföldi befolyás alatt áll”. Ez nyilván sok mindent jelenthet: regényírást, regényolvasást, gondolkodást, beszédet – egyszóval bármit, amit a klasszikus diktatúrákban üldözni szokás, bármilyen indoklással. Mert egy diktatúrában, ugye, mindegy. Már az sem kérdés, van-e sapka a nyúlon. Ha úgy döntenek, hogy van sapka rajta, akkor van.
Magyarország kormánya annyira régen próbálja „EU-kompatibilis”, „szoft” változatban átültetni ezeket az orosz módszereket a magyar jogrendszerbe, hogy már megszűnt a meglepetés ereje. Nem önti el a demokratikusan gondolkodó, jogállamhoz ragaszkodó, polgári közönséget a szekunder szégyen nap mint nap. Pedig kellene. Főleg most, hogy a Szuverenitásvédelmi Hivatal akcióba lendült. Vagyis a magyar állam indult hadba saját polgárai ellen. Első körben az egykori, ellenzékben még a Fidesz által is előszeretettel citált korrupcióellenes szervezet, a Transparency International és az Átlátszó ellen, amelynek alapító főszerkesztője, Bodoky Tamás húsz évvel ezelőtt sem csinált mást, mint amit az általa vezetett szerkesztőség most is csinál – feltárt visszaéléseket, átláthatóvá tette az állam és vidéke működését. Akkor megbecsülte a Fidesz a munkáját, de ez is mindegy. Ha visszamenőleg el lehet törölni Sztálin bűneit, akkor bizonyára a demokratikus elköteleződést is el lehet, pont úgy, ahogy sapkát is lehet varázsolni a nyúlra. Hogy miért e két szereplőt pécézte ki a hivatal, az is legyen mindegy. Mégis miféle kérdés az, hogy kit pécéznek ki? Bárkit. Mindegy.
A „mindegy” és a „bárki” bővebben kifejtve annyit tesz, hogy a Fidesz felmondta a demokratikus konszenzust, amely a rendszerváltás óta még nagyon sötét napokban is létezett az ország (legalább) két pereskedő fele között. Most már egy diktatúra lábnyomában lépdel, és nem szégyelli magát.
