Corvin-közben énekeltek mind a nagyfiúk.
Isten szeme rájuk akad, aztán tovafut,
máshol keres rongylángra valót,
máshol gyújtja embert és a szót.
(Bereményi Géza- Cseh Tamás: Corvin köziek)
Miután néhány napja a magyar miniszterelnök kénytelen-kelletlen, de simára pucolta a messzi Pekingben minden oroszok elnökének csizmáját, az 1956-os forradalom és szabadságharc idei ünnepe hirtelen megtelt aktuális tartalommal.
Ruszkik, haza! – ez a hatvanhét éve és ma is érvényes üzenet, követelés. Olvasóink biztos nem értik félre, de gondolnunk kell másokra is; érdemes pontosan meghatározni ez esetben a ruszki fogalmát. Nem vagyunk ruszofóbok, nem az orosz népről vagy a tágas országot Európához kapcsoló csodálatos orosz kultúráról beszélünk. Hanem arról a nagy-orosz birodalmi eszméről, amely évszázadok óta fenyegetést jelent a régiónkra. S amely Moszkva mostani, Ukrajna ellen indított háborúját is mozgatja.
1849-ben megtanulhatta a magyar, mire számíthat a nagy keleti birodalomtól, amelynek a pánszláv törekvésekre hivatkozó fellépése döntő szerepet játszott 1914 nyarán abban is, hogy egy regionális konfliktus világháború méretűvé eszkalálódjon. Sztálin agresszív terjeszkedése ennek a cári hagyománynak a folytatásaként is felfogható.
Mára bebizonyosodott, hogy azoknak a széles kitekintésű államférfiaknak volt igazuk Antall Józseftől Habsburg Ottóig, akik a Szovjetunió összeomlása után is szem előtt tartották: az orosz birodalmi eszme tovább él, s alkalmas pillanatban akár támadásba is lendülhet. A történelem ugyanis nem ért véget 1990 táján, bár azt a legutóbbi időkig kevesen gondolták, hogy ilyen durván kopogtat újra a szomszédságunkban.
Az a gazdasági pragmatizmuson és energiabiztonsági megfontolásokon messze túlmutató partnerség, amelyet a nyugati szövetségeseket és a támadás alatt álló Ukrajnát folyvást ostorozó Orbán-kormány képvisel a putyini Oroszországgal kapcsolatban, széles körben vált ki értetlenséget és felháborodást. Szemben azzal a csodálattal, amit a szabad világ a zsarnokság ellen felkelt magyar nép iránt érzett ‘56-ban.
Forradalmunkat a szovjetizált orosz birodalom verte le, de joggal vethető fel az akkori nyugati politika felelőssége is, amely biztató, szép szavakon túl nem nyújtott segítséget a roppant túlerővel küzdő felkelőknek. Csakhogy éppen Orbán Viktor ad az orosz-ukrán háború kapcsán bő hat évtizeddel később teljes felmentést a nyugati döntéshozóknak: a logikája alapján nem elárulták, nem magára hagyták Magyarországot, csak nem engedték, hogy a konfliktus eszkalálódjon, ami akár egy újabb, immár atomhatalmak között zajló világháborút is jelenthetett volna. A béke pártján állva nézték végig, hogyan lett a Corvin-köz árva temető.
Ukrajna ma teljesen más helyzetben néz szembe az agresszorral. Ötvenhat Magyarországa, ha lélegzik még, a megtámadottat érintő minden fenntartás, vélt vagy valós sérelem ellenére újra csak ezt kiálthatja világgá: Ruszkik, haza!
