A jó öreg Dürer Kert... Akkora gyülekezőhelye a szórakozni vágyó lipsi népségnek, hogy valahol szükségszerű volt a beszántása. És lőn. Mert nagyon kellett oda a Városliget mellé egy sokadik irodakomplexum, amely ötlet már a megszületésének pillanatában bukovári volt, mivel épp akkoriban kezdett tarolni a home office. Márpedig, ha a munkavállaló otthon dolgozik, akkor az otthona az irodája, nem oly bonyolult egyenlet ez.
De ugorjunk még visszább: 2015-öt írunk, amikor Lánczi András kinyilatkoztatja az új mechanizmus lényegét, miszerint „amit korrupciónak neveznek, az gyakorlatilag a Fidesz legfőbb politikája.” Cizelláltabban: a gyurcsányista-bajnaista önfeladó, kiárusító gyakorlatra válaszként meg kell teremteni a nemzeti tőkésosztályra alapuló nemzeti gazdaságpolitikát. Szép gondolat, csakhogy láttunk már néhány szép gondolatot a történelemben, amiből aztán az emberi tényezővel korrigálva az lett, ami - olyan messzire nem is szaladnék, lásd, kommunizmus. Tehát nemzeti tőkések, nyilván beleszeretett Orbán Viktor is, aztán lett belőle, ami. Például a Dürer Park. Meg a zuglói buli, és a Kopaszi-biznisz. És megannyi hasonló. De most ezt a hármat rakta egybe a Válasz Online a Dürer-projekt apropóján, idemásolom Bódis András cikkének bevezetőjét, ám ajánlott végigolvasni a teljeset:
„Egy egész metróvonal kijött volna abból a legalább 580 milliárd forintból, amit a kabinet titokban kifizet három – épp fejlesztés alatt álló – »kis« kormányzati negyedért a beruházási stop idején. E projektek egyike a Hadházy Ákos által kiszúrt zuglói városközpont, de a Válasz Online értesülése szerint a Dürer Park és a Kopaszi-gát irodai tömbjeinek felvásárlására szintén előszerződést kötött az Orbán Viktor fémjelezte magyar állam. Annak ellenére is, hogy utóbbi két ingatlannál az eladói oldal főalakja maga Tiborcz István – a családi jelleghez tehát kétség sem férhet. A Zugló–Dürer–Kopaszi-biznisz összesen 350 ezer négyzetméternyi irodáról szól; ez kétszer akkora terület, mint a Gyurcsány-érában elképzelt kormánynegyedé, amelyet a Fidesz akkor éles kritikával illetett.”
Szóval volt az ősbűn, a nemzeti tőkésség megteremtésének „szent” gondolata, amiből aztán kiburjánzott az intézményesített korrupció. Mert nem az történt, hogy piacképes magyar cégek kerültek helyzetelőnybe, hanem rábökéssel kiválasztott kiválasztottak vihették és viszik a mai napig a legzsírosabb közpénzes megbízásokat. És nem itt van a vége, ennél is cudarabb a helyzet, mert a kiválasztottak drágábban (alkotmányos költség), nem ritkán rosszabb minőségben valósítják meg a beruházásokat, mint ahogyan az piaci alapon történne, vagy, ami a műfaj csúcsa, teljességgel felesleges fejlesztésekkel terhelik a közös pénzünkből összeálló költségvetést.
Képzeljük magunkat egy pillanatra NER-kompatibilis vállalkozónak. Azt mondja az állam: adok neked egymilliárdnyi kedvezményes, pláne vissza nem térítendő kölcsönt, hogy megvásárolhasd ezt vagy azt az ingatlant, újítsd fel, építsd át, én pedig megveszem tőled tízmilliárdért. Na, ki lát ebben teljesíthetetlen kihívást?
Úgyhogy nemzeti tőkések vagyunk mindannyian, már, ami az üzleti tehetségünket illeti, és csak azért nem lettünk még milliárdosok, mert nem bökött ránk Magyarország legfontosabb mutatóujja.
