Hiába rövidek, első ránézésre mégis nehéznek tűnnek Harag Anita novellái. Az összefüggő szövegfolyamok is teszik: a párbeszédek problémamentesen simulnak a belső monológok sorába. Olyanok ezek az elbeszélések, mintha az aktuális narrátor fejéből sosem keverednénk ki. Pedig időnként még külső nézőpontot is kapunk, mint például Az agronómusnő című szövegben. Mégis tökéletesen egybefolynak ott is a két szereplő, demenciával küzdő idős asszony és a fiatalabb nő mondatai. A többi novellára jellemző enigmatikusság megvan itt is: a végéig nem tudjuk biztosan, ki is ez a két szereplő, és milyen viszonyban vannak egymással. A szerző második elbeszéléskötetének visszatérő jegye ez. Az egyik legizgalmasabb ebből a szempontból az Egy szépnek mondott nő, melyben csak a vége felé értjük meg, miért végig feltételes módban beszél a narrátor az életéről. Sőt, miért módosítja történetét egyes pontokon, ha másként jobban tetszik neki: „Hiányzik a férjem. Egy hete üzleti útra ment, nem is üzleti útra, aki üzleti úton van, az éppen megcsalja a feleségét, a felesége pedig izgulhat, hazajön-e egyáltalán. Nem, a férjem a családját látogatja meg vidéken, mert az anyja megkérte, hogy segítsen neki a tető rendbetételénél, mielőtt jönnek a fagyok.”
Elbeszélői trükknek tűnik mindez, mely a valóságot bizonytalannak, megismerhetetlennek mutatja. Minden csak narratíva kérdése, szembesülünk vele Harag Anita számos szövegében. Rendre kiderül viszont, hogy a szövegek játszanak velünk, bizonyos információk elhallgatásával, késleltetésével vezetnek tévutakra. A kezdeti feltételezésünkkel szemben pedig váratlanul gyorsan olvassuk a novellákat, keressük a különös helyzetek feloldását. Nem mindig kapjuk ezt meg, vagy csupán részlegesen.
Máskor az elbeszélő vállaltan fantáziát épít, alternatív életutakat képzel el: ki mindenkiről írt volna regényt nagyapám, és milyen lehet az a másik személy, akivel folyamatosan összetévesztenek? Miért gondoljuk, hogy könnyebb, ha időnként másnak hisznek minket, mint ha folyamatosan kijavítanánk a tévedést? Rejtélyes lesz a többi ember is, nem látunk bele a fejükbe, így nem értjük szabadkozásukat vagy hallgatásukat. A novellákat olvasva viszont fokozatosan feltárul, saját mentegetőzéseink vagy gyanakvásaink mi mindent árulnak el a kapcsolat egészéről.
Harag Anita első elbeszéléskötete, az Évszakhoz képes hűvösebb kapcsán írtuk: a novellák hőse rég tudja, kitől mit várhat, ennek megfelelően is viszonyul hozzájuk, kerülve a felesleges köröket. Hasonlót tapasztalhatunk a négy évvel későbbi folytatás esetében. Ahogy az ottani szövegeknél, úgy most is gyakran azt találjuk: korábban beállt már a rend, az olvasó feladata pedig, hogy az elejtett utalásokból, apró jelekből rakja össze, mi is történt pontosan. Miből tud olvasni egy kívülálló? Hogyan rakhatja össze a képet, ha már csak a következményekkel szembesül? A Valakire mindig gondolni kell jól felépített, a meglévő erősségeket őrző kötet. Bár különálló történeteket jelenít meg, mégis azt érezzük, egy nagy egész darabkáit tesszük össze, a végére pedig az egyes szereplők visszatérő karakterekké olvadnak majd össze.
Harag Anita: Valakire mindig gondolni kell. Magvető, 2023. 3999 Ft
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2024/5. számában jelent meg február 2-án.
